Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Az idős asszony, akivel beszélgetek, öt esztendőt töltött a második világháború után a hírhedt Gulág-szigetcsoport egyik munkatáborában. Katalin ott ismerte meg a férjét, s szabadulásuk után együtt kezdtek új életet Magyarországon. Szerelem született a pokolban. A mai napig nehezen élnek, de a mostani anyagi nehézség, a kevés nyugdíj beosztásának kényszere semmi ahhoz képest, ami a múltban történt.
„Nagyszebentől 25 kilométernyire, Felek községben éltünk”, tépte fel lassan az emlékezés fátylát. „Amikor 1944. augusztus 23-án a románok átálltak az oroszokhoz, a szászoknak jelentkezniük kellett a rendőrségen. Olyan papírt kaptunk, hogy ha értesítenek bennünket, két óra alatt össze kell készülődnünk, mert munkára visznek. Arról, hogy az oroszokhoz kerülünk, szó sem volt.”
Aztán arról kezdtek beszélni az emberek, hogy a vagonok már a vasútállomásra érkeztek. Féltek. Amikor egyik délben húzni kezdték a harangokat, éppen akkor indult el a szerelvény.
„Borzasztó volt. Napközben egyszer kiengedtek a vagonból vízért, mást nem kaptunk, azt ettük, amit a hátizsákunkban találtunk. Hideg volt, nagyon fáztunk. Átértünk a határon, s attól kezdve naponta kaptunk káposztalevest és egy szelet kenyeret.”
Két hét alatt értek el egy iparvárosba, a Donyec-medencébe, a mai Ukrajna területére.
„Kétsoros szögesdrótkerítés volt a tábor körül, ahol barakkban helyeztek el bennünket dupla priccseken. Úgy feküdtünk, mint a heringek. Megérkezésünk után másnap már mentünk egy lebombázott gyárba dolgozni. A szén a bányából vizesen jött ki, ezért csákányolni kellett, mert a mínusz 16-20 fok ott átlagosnak mondható.”
Minden nap délelőtt 11-kor és délután 4-kor kaptak káposztalevest. Amint visszaértek a munkából, azonnal lefeküdtek aludni, hogy ne kelljen arra gondolniuk, mennyire éhesek.
„A férjem kétszer kísérelt meg szökést a hadifogolytáborból, és sokkal később, már Magyarországon azt mondta, akkor tett le az újabb menekülésről, amikor megismert. A harmadik szökési kísérletét aligha élte volna túl a büntetés miatt.”
Aztán egyszer, egy nagyon várt napon hazaérkezett velük a vonat, s Törökszentmiklóson kezdték újra az életüket, férje Budapestre járt dolgozni, aztán később felköltöztek egy nyári konyhába. Az első télen még orosz ruhában jártak, s mindenki őket nézte. A férje a nagybácsijától kapott kölcsön egy öltönyt, neki a házinéni adott egy ruhát, így esküdtek meg. Aztán egy nap elment a szülőfalujába, hazament végre lélekben is. Akkor már a harmadik gyerekkel volt terhes.
„Este, sötétben, karácsonykor értem a falunkba. Az iskolából zene szólt, s megjegyeztem az édesanyámnak, milyen furcsa, még ilyenkor is gyakorolnak. Neked játszanak, válaszolta”.
Ahogyan nem volt semmijük a korai években, az eltelt esztendők során is csak annyit értek el, hogy nem kellett éhezniük, nem volt bizonytalan a holnap. Aztán életük alkonyán azt a kevéske nyugdíjat kell beosztaniuk, amit elhoz a postás nekik.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.