Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Horváth Attiláné nagyszülei és szülei is forróiak. Amint elhelyezkedem a kopott kanapén, kisebb és nagyobb gyerekek gyűlnek körém kíváncsian. Ha nehezen is, de aztán végül megindul a beszélgetés hulláma.
„Régebben még jobban volt munka, annak idején apám Miskolcra, a cementgyárba járt dolgozni, édesanyám otthon maradt, mint háztartásbeli. Nyolcan voltunk testvérek és nyolc általánost végeztem el. Gyerekként azért elég jó napjaink adódtak, sokat nevettünk, bár azért érzékeltük a nélkülözést, hiszen hiába volt apámnak viszonylag biztos megélhetési forrás a kezében, a nyolc gyerek el is vitte a pénzt, amit megkeresett.”
Az asszonynak Forrón és a fővárosban is él testvére, a legtöbb helyben, kettő pedig Pesten igyekszik talpon maradni. Aztán azt hallom, amit olyan sok más helyen is: a nyolc általános iskolai osztály elvégzése után, 15 évesen már férjhez is ment. Szegényesen éltek, a férje segédmunkát vállalt amikor azt lehetett, alkalmi munkát, és mindent elvégzett, ami csak adódott a lepusztult vidéken. Aztán jöttek sorban a gyerekek: Attila, Dávid, Marianna, Tünde, Alex, Márk és Bence. Aztán a közelmúltban rávetült a tragédiai árnyéka a cigány családra.
„Tavaly februárban halt meg a férjem, tüdőrákos volt, az vitte el. Próbáltunk tovább élni. A gyerekek közül hárman még kiskorúak, ők ide járnak a helyi iskolába, két lányom férjhez ment, a többiek pedig mind itthon laknak még. A segély és a családi pótlék marad, mint megélhetési forrás, azt kell beosztanom minden hónapban. Csak hát nagyon nehezen jövünk ki belőle.”
Elhúzza a száját.
„Itt nem nagyon akarnak segíteni: sőt, semmit. Talán a munkalehetőség jelentené az előrelépést, mert most csak közmunka van, és semmi más. Létezik ugyan helyi cigány önkormányzat, de az is olyan, hogy semmilyen. Nem nagyon tudnak segíteni ők sem. Én úgy látom, hogy mindent csak maguknak akarnak. Pedig ha a gyerekeket elviszem az iskolába, tudnék dolgozni, ha lenne mit.”
Körülnézek, a ház nagyjából rendben van, legalábbis nem úgy néz ki, mintha bármelyik pillanatban össze akarna dőlni.
„Nemrégiben ablakot cseréltünk, rövidesen az ajtókat is ki kell javítani és festegetni kellene, de ez mind pénzbe kerül. A ház ugyan a saját tulajdonunk, úgy negyven-ötven éves, ám van rajta hitel, amit 1991-ben vettünk fel. Nem nagyon látom, mit hozhat a jövő. Nem nagyok a lehetőségek: a hét gyerek közül egynek van csak jó szakmája, szociális gondozó, de ő sem tud elhelyezkedni. Még Encsen sem, ott sincs semmi munka. Mit tehetünk? Nem gondolhatok arra, hogy elmegyek innen, mert a költözködés is súlyos pénzbe kerül. Itt maradunk hát. Itt, ahol mi lakunk, itt csendes, de egy kicsit odébb, egy kicsit távolabb, már nem annyira békés az élet. De ez maradt meg nekünk.”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.