Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„Van négy unokám, az egyik nemrégiben éppen bent feküdt a kórházban, kicsit betegecske. Mindenféle problémája volt, nem bírt szaladni, emelni, ezért ki kellett venni a manduláit. Mondtam neki, hogy ne aggódjon, mert minden meggyógyul egyszer”, mondja Ibrányban Horváth István.
A férfi tősgyökeres ibrányi. Anyja és apja már meghalt, de korábban ők is a településen éltek. Apja hadirokkant volt, mert ellőtték a lábát még Ungváron. A második világháború után vályogot vetettek, azzal foglalkoztak, kerestek egy kis pénzt a kilenc gyereknek.
„Azt mondják, régen nem volt tévé, azért volt olyan sok a gyerek. És mondják azt is, hogy a gyerek áldás, de én azt válaszolom erre, a gyerek egyben szegénység is.”
Ketten már meghaltak a testvérei közül. De fiatalon ki gondol az elmúlásra? A jövőre?
„Leninvárosban voltam katona, két évig. Akkoriban ajánlották, hogy maradjak a seregben, de nekem nem tetszett az ötlet. Bánja a kutya, nem akartam. De mire ennyi idős lesz az ember, sok mindent másként gondol már, nem? Ibrányban töltöttem az iskolaidőt, kijártam a nyolc osztályt, de többet nem, ennyi gyerek mellett errefelé nem lehetett finanszírozni az iskoláztatást. A katonaságnál szereztem szakmát, vasbetonszerelő lettem, dolgoztam is benne egy darabig. És éltem, öregedtem. Aztán a lányom egy nap telefonált, hogy van négy gyereke és elhozta őket hozzám. De nem foglalkozik velük, a mai napig sem, feléjük se néz, pénzt se küld. Az apjuk börtönben ül, de még egy levelet, még egy telefont sem ereszt meg soha. Feleségem beteges, skizofrén, ezért nagyon nagy gond szakadt rám. A feleségem már 28 éve így van.
Horváth Istvánnak a négy saját gyereke már felnőtt, a legkisebbik hagyta rá a négy unokát, de a felesége állapota olyan, mintha öt gyerekre kellene felügyelnie. Amikor megkérdezem, mit csinál a lánya, csak elkomorul az arca és annyit mond, Németországban van. Persze kitalálom. Aztán az anyagiakra térünk rá. Kezében egy fizetési felszólítást gyűröget, amit a banktól küldtek.
„A házra felvett hitelt nem tudtam fizetni. Valamiben meg kellett volna állapodni a bankkal, de nem sikerült, amennyit fizetni tudnék, az nekik kevés. De azért ami tőlem telik, azt megadom a gyerekeknek: a legfontosabb a szeretet, s azt tudom adni. Mert én szeretem az unokáimat, ezért nem adtam őket a menhelyre. Én nem tudtam eleinte, hogy ez mekkora probléma. Amikor arra gondoltam, hogy beadom őket az otthonba, rájuk néztem és a szívem majd megszakadt. Úgy döntöttem, amíg élek, gondoskodom róluk. Lassan egy éve már, hogy elment a lányom.”
Horváth István azt mondja, ő senkitől semmit sem kap. Dolgozni nem tud, mert mindenkire ő felügyel. Amikor ráér, előveszi a Bibliát.
„Amikor a Szentírást olvasom, olyankor megkönnyebbülök, s aztán azért imádkozom, hogy Isten adjon elég türelmet ahhoz, hogy felnevelhessem a gyerekeket. És megadja, úgy látom. Csak néha szakad el a cérna, olyankor rájuk kiáltok. A gerincemet műtötték és én is a pszichiátriára járok. Amikor nagyon ideges vagyok, nyugtatót szoktam szedni. De csak egy-egy szemet, többet nem, mert akkor a gyerekekre nem tudnék eléggé koncentrálni.”
Elmeséli, szégyellt elmenni a családsegítőbe, de nem tudott mit adni a gyerekekre, ezért szégyen ide, vagy oda, végül elment a ruhákért. Ennivaló azonban mindig van, arra ügyel.
„Nem akarom, hogy megkönyörüljenek rajtam, mert ha ezt a felelősséget én vállaltam, akkor én is szenvedjek miatta. Minek panaszkodjak, megélünk, ahogyan tudunk.”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.