Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

„Miután 1974-ben megszülettem, a faluban laktam mindig. Gyereknek lenni nagyon jó volt, szinte felhőtlennek mondanám azokat az éveket, hiszen lejártunk a tóra, játszottunk reggeltől késő estig.  A réten akkoriban még nem volt meg a lovarda, csináltunk egy gátat és ott fürödtünk egész nyáron. Csak a nyolc osztályt végeztem el. Szerettem volna tovább tanulni, dízelmozdony vezető akartam lenni, de azt mondták, nem lehet, nem bírná a lábam.”

Nagy Marci ugyanis dongalábbal született, és hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a lábfejét a helyes módon tartva rendesen járni tudjon. Ezzel a lábbal dolgozik, amióta az eszét tudja.  Aki látja a faluban, úgy vélheti, egyetlen ruhája van és az sem túl gyakran lát mosóvizet.  Kócos és piszok van a körme alatt, de mindig mosolyog és mindig kész segíteni.

„A nyolc általános befejezése óta egyfolytában dolgozok, rakodómunkás vagyok, általában egy teherautón. Ezt kezdtem el és ezt csinálom a mai napig is. Apám 32 évesen halt meg, én 11 éves voltam akkor, anyukám pedig 2000-ben hagyta itt a földi világot.  A 86 éves nagymamámmal élünk a házban… Azt az életkort én soha nem fogom megérni. De ő még mindig kijár a kertbe kapálni.”

Marcival kiszámoljuk, ha jó időszak jön és minden nap akad rakodni való, akkor nagyjából 120 ezer forintot is meg tud keresni egy hónapban. Ebből jönnek le a megélhetés költségei, a kötelező befizetni valók, s jó esetben 30 ezer forint marad, amit elkölthet. De a cigaretta nagyon drága és arról képtelen lemondani. 

„Hiába is próbálnám, mert ha nincs nálam cigi, és meglátok valakit dohányozni, rettenetesen megkívánok egy slukkot. 

Ezért nem is törődöm ezzel, ennyi öröm nekem is kijár az életből. Tizenhat éves korom óta szívom”.

Él tehát valahogy, amíg van munka, de télen rosszabb napok jönnek, akkor nem sokat megy a teherautó. Ráadásul korábban ők hordták a faluból a szemetet, ezt a munkát egy ideje átvette egy nagyvállalat. Marcinak marad tehát a cigi, és olyasmire, mint nyaralás és családalapítás, gondolni sem nagyon akar. Gondolhatna, de minek? Amikor a nősülésről, komolyabb kapcsolatról kérdezem, viccel üti el a dolgot. 

„Amíg vannak unatkozó háziasszonyok és özvegyasszonyok, addig minek? És hová? Oda hozzánk? Amikor a bátyám négy napig egyfolytában iszik, és csinálja a műsort? Sajnálom szegény nagymamámat ilyenkor, de én soha nem vagyok otthon, hogy megvédhessem, csak annyit tehetek, hogy mindenemet odaadom neki, de nem tudok mindig mellette lenni. Most is megyünk az erdőbe, fáért. Mindegy, hogy 35 fok van, de kell majd télire a fa. Soha nem voltam nyaralni, azt sem tudom, mi az. Nekem az az öröm, ha mehetek dolgozni: legalább van pénzem. Egyik napról a másikra élek.”

A lába miatt Marci elvileg 30 kilónál többet nem emelhetne, de a többszörösét kénytelen megmozgatni szinte minden órában. 

„Tönkre van tőle a lábam, de hát mindegy. Volt idő, amikor még fociztam is a helyi csapatban, de az már régen volt.”

Nagy Marci rágyújt, megissza a fröccsöt, amit kértem neki. Meghívom egy másodikra is, de visszautasít: azt mondja, mennie kell, mert bezár a kisbolt és kell még valamit vennie a mamának.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.