Dorinát így támogathatod: Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. 

Kodorá Dorina, Vésztő. Az asszony áll előttem leszegett fejjel és sír.
Lassan törnek elő belőle a szavak, és sajnálom, hogy megkínzom a visszaemlékezéssel. Nem mindennapi a dráma, ami kibontakozik előttem a múlt ködéből.   

„A romániai Nagyszebenben születtem, a szüleim és a nagyszüleim is ott éltek, de nem tudom, mit csináltak. Mi gyerekek koldultunk, ki voltunk küldve az utcára. Ötvenezer lejt kellett hazavinnem minden este, ami akkoriban nagyjából háromezer forintot érhetett, de persze azt akkor nem tudtam. Ha nem kerestem eleget, akkor még meg is vert az apám. Ezért nem szerettem otthon lenni, inkább a disznóólban aludtam, gyakran nem mertem hazamenni, még akkor sem, ha leesett a hó. Pedig ott sokkal keményebb a tél, mint Magyarországon. Nem is tudtam én, mi az a baba, a maci, semmi ilyesmit, mi nem kaptunk ilyeneket. Öten voltunk testvérek, de csak engem küldtek ki koldulni, mintha nem is lettem volna az övék. Nem tudom, hogy volt ez.” 

Hitetlenkedve hallgatom. Apjával és anyjával 1989-ben, a forradalom (ma már tudjuk, hogy inkább katonai hatalomátvétel) idején, 1989-ben, a zöldhatáron át szöktek Magyarországra. 

„Én valahol elmentem vécére, és ők fogták magukat, s otthagytak. Azt sem tudom, hány éves voltam akkor. Aztán jöttek a katonák, azt hiszem, a magyar határőrök. Mezítláb voltam, szakadt ruhában, nem tudtam még magyarul se. Bevittek Gyulára, az intézetbe. A rendőrség később kereste ugyan az apámat és az anyámat, de nem jutottak semmire. Azóta se láttam egyiküket sem. Örültem először, hogy otthagytak, nem is akartam, hogy keressenek engem, mert még  hazavittek volna, aztán megint mehettem volna koldulni.” 

Dorina a tévét nézte, s abból szépen megtanult magyarul. 

„Intézetbe kerültem, és ott már jó volt, később pedig egy határmenti faluban nevelőszülők vettek magukhoz. De ugyanúgy megkaptam ott is a verést, azt mondták rám, hogy büdös román vagyok. A férfinak nem volt lába, de azért mindig ütött. Megszöktem onnan, visszamentem az intézetbe, ahol elmeséltem mindent az igazgatónőnek. Nekem adtak igazat, és ott maradhattam Gyulán. 

Dorina hat osztály járt ki, megtanulta az írás, az olvasás és a számolás alapjait.

„Nem akartam én férjhez menni, az igazgató akarta, hogy alapítsak családot, hogy végre legyen, ahová tartozok. Egy kosárfonó lett a férjem, az anyósomnál laktunk. De nem éreztem jó magam vele. Ha valami pénzhez jutott, mindig részeg volt, amit főztem, azt a falhoz vágta. Amikor hazajött nem ismerte a fürdést, a lányommal aludtam inkább egy ágyban. De mindenért én voltam a hibás, állandósult a veszekedés. Tizenhét éves voltam az esküvőnk esztendejében, aztán hat évet voltunk még így együtt. Két gyermekünk született, amikor a férjem elment, kilépett az életemből, és egyedül maradtunk.” 

Az asszony jó döntést hozott akkor, amikor az intézeti lét után kapott segélyből 2001-ben megvett egy házat Vésztőn. Ez legalább hajlékot ad most neki és gyermekeinek.  

„A nagyobbik lányom most járta ki a hatodikat. A kisebbik negyven dekás volt, amikor öt hónapra megszületett, Gyulán feküdtem vele az újszülött osztályon. A kislányt háromszor kellett újraéleszteni. Az idegességtől elment a tejem, tápszerrel etettem, aztán hazajöttünk. Olyan kicsi volt az én lányom, hogy nem volt rá még ruha sem, egy játékbaba ruháját adtam rá. A szülésnél oxigénhiány lépett fel, ezért értelmi fogyatékos az én kicsim. De a Jósisten megsegített, mert megmaradt.” 

Dorina sír, nem lehet vigasztalni. Látom magam előtt, amint nap, mint nap elindulnak Békéscsabára, ahol a sérült lánnyal szakemberek foglalkoznak. Dorina ehhez egyedül kevés, de mindig van, aki segít feltenni a kerekesszéket az autóbuszra. Így tudnak utazni. Egyszer talán majd mindannyian egy sokkal jobb világ felé. 

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.