Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

66 éves Szilágyi János átmenetileg Budapesten, a Bánya utcai hajléktalanszállón kötötte ki életének hánykolódó hajóját. A gálya távoli kikötőből indult a sors viharai és a magyar főváros felé.  „Nagyváradon születtem, aztán elváltak a szüleim és az édesanyámmal éltem. Az iskolákat Váradon végeztem el, a közgazdasági szakközépben érettségiztem. 

A tanulás mellett egészen jól atletizáltam, többszörös országos bajnok gátfutó voltam: általában 400 méteren bizonyultam a leggyorsabbnak. Emlékszem, 1970-ben például 53,2 másodperc alatt futottam ezen a távon, s ez abban az időben nem számított rossz eredménynek. Ám az év utolsó versenyén buktam egy nagyot. Akkoriban még a salakos pálya volt divatban, megcsúsztam, elvágódtam és a gát ráesett az Achilles sarkamra s ez véget vetett az atlétikai pályafutásomnak, a versenyszerű sportnak. De éreztem amúgy is, hogy már a lehetőségeimnek a végén járok, ráadásul alacsony voltam, a 176 centiméteres magasság egy gátfutónál semmi”.  

Szilágyi János érettségi után Kolozsvárott szerzett közgazdász diplomát. Aztán megnősült, de a házassága nem tartott sokáig. 

„Nagyváradon nősültem 1974-ben, de hat év után elváltunk. Miért? Az esküvő évében, 1974 januárjában halt meg az anyám, és hirtelen egyedül maradtam. Nem tudtam ezt feldolgozni, zavarba jöttem, s elhamarkodottan döntöttem a házasság mellett. Így utólag már azt mondom, az volt a legnagyobb hülyeség, amit el lehetett követni, de hát így jártam. 

A munkahelyén – legalábbis eleinte – sokkal szerencsésebbnek bizonyult.  

„Vendéglátó ipari vállalatnál dolgoztam, négy év után már osztályvezetőnek léptettek elő. Nyolc évig igazgattam Nagyváradon, aztán betelt a pohár. Váltottam, mert olyan volt a vezetőség, hogy nem akartam elvinni a balhét bizonyos dolgokban mások helyett. Ugyanannál a vállalatnál maradtam, csak éppen más beosztásban. Aztán a nyolcvanas évek vége felé egyre rosszabb lett a helyzet az országban”.

Az 1989-es esztendőben sok ezren települtek át Magyarországra, volt, aki engedéllyel, akadt, aki a határon át érkezett.

„Előbb megpróbáltam hivatalosan áttelepülni, de rám szálltak és a végül más utat választottam. Elmentem horgászni és az adott pillanatban ahelyett, hogy balra fordultam volna, jobbra mentem és átszöktem a zöldhatáron. Minden mindegy, lesz, ami lesz alapon kockáztattam. Úszni kellett, hideg volt a víz, de aki nem mer, az nem nyer és nekem sikerült: mindez 1989. március 17-én történt.” Szilágyi János Magyarországon is a vendéglátóiparban helyezkedett el, egyéni vállalkozóként és alkalmazottként dolgozott Budapesten, végül összesen 40 év és 179 nap után ment nyugdíjba. Mégsem sikerült megalapoznia a nyugodt öregséget.  

„Nem csavarogtam, dolgoztam és próbáltam boldogulni. Az első házasságom után már nem nősültem meg, ahhoz túlságosan független személyiség vagyok, hogy lekössem magam. Ebben nem tévedtem, de anyagilag elszámítottam magam, azt vártam, megélek a nyugdíjamból. Dolgoztam pár évet a valamikori NDK-ban, és sem azt, sem a romániai éveimet nem számították be időben, késett az adminisztráció és elfogytak a tartalékaim. Saját lakásom soha nem volt, egyedül voltam mindig, mint az ujjam, bérleményekben éltem, a megkeresett pénzt pedig utazásra költöttem.”

Így kötött ki a hajléktalanszállón. 

„Ha majd megkapom a teljes értékű nyugdíjat, akkor talán tudok valamit lépni, mert az nem állapot, hogy az ember itt tengődjön, de más lehetőségem nem maradt.  Ha rendeződnek a dolgaim, számítok arra, hogy valahogy visszakerülök a normális életbe.” 

Aztán Szilágyi János elárulja, hogy első és egyetlen házasságából született egy lánya, aki orvos lett Kanadában. Megkérdem, ő miért nem segít rajta? Biztosan megtehetné.  

„Utoljára öt éve találkoztam vele, azóta nem tudok róla semmit. Lépésenként szeretnék haladni, megpróbálom a Vöröskereszttel felvenni a kapcsolatot és úgy megkeresni őt. Csak idő kell egy kicsi, aztán majd megteszek mindent szépen, sorjában... Most már nincs semmim, de kalandos életet éltem és meg vagyok ezzel elégedve. Mert minden évben elmentem világot látni, ezt pedig nem tudják elvenni tőlem. Az emlékek azok emlékek, erre ment el a keresetem, de jó életem volt”. 

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.