Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Ferenc hatéves volt akkor, 1946 virágvasárnapján. A falu melletti dombokon ibolyát szedett, s egy lövedékre bukkant. Kíváncsian felemelte, s ahogyan erejéből tellett, hozzácsapta egy ott rozsdásodó csilléhez. A lőszer felrobbant, s jobb karját teljesen, a balt könyökig leszakította. Élete azonnal hánykolódó hajóvá változott az emberség és közöny hullámzó tengerén.
A sebész úgy alakította a bal kar csonkját, hogyha nehezen is, de fogni képes legyen vele, minden más már a saját akaratán és életerején múlott. A baleset után eleinte édesanyja etette, majd a kanalat hozzákötözték a csonkhoz, s minden mozdulatot sokáig tanult, mire sikerült... De sikerült, mert nem volt választás. Az iskolában a gyerekek felírták helyette a számtanpélda megoldását a táblára, ők fűzték be a futballpályán a csukáját, s tízévesen már középcsatárt játszott. Barátai tanították meg kerékpározni, és úszni a Bányatóban. A fővárosba, a csökkent munkaképességűek Mexikói úti intézetébe került, majd visszatért a falu melletti városba, egy gyárba, ahol műszakváltáskor ellenőrizte a táskákat, aztán telefonközpontos lett. Estin leérettségizett, a gimnáziumban pedig megismerkedett későbbi feleségével. Fiúk született.
„Nemrégiben egy baleset történt velem. Nem olyan, mint a háború után, de sok szempontból megalázóbb. Az unokámmal akartam átkelni az úttesten, akit azért vittem magammal, hogy segítsen a kiválasztott árucikkeket a bevasárlókocsiba tenni. Gyalogátkelőhely nem volt a közelben, ezért átvágtunk az úton, amikor egy elhaladó autó elkapta a kezemben tartott szatyrot. Az ütközéstől a jármű oldalsó tükre összetört, más baj nem esett”.
A biztonság kedvéért kórházba vitték, ott érte utol a rendőr. Kiderült, hogy három autó sérülését kérik rajta számon. Végigolvasva a tanúvallomásokat, a jegyzőkönyveket, látva a rendőrségi fényképeket, a fellebbezések eredményét, magam félig-meddig laikusként számos ellentmondást fedezek fel, de arra is rájövök, hogy jogi úton hosszú és kevés reménnyel kecsegtető művelet volna az igazság kiderítése, főként bizonyítása. Megkönnyebbülök, amikor felismerem: Ferenc, aki szerint „összeírtak ezek mindent”, erről már maga is lemondott. A lelkében van a seb azért, hogy egy karok nélkül leélt élet alkonyán, szegényen, hosszú évek óta először tapasztalta meg a hideg embertelenséget, a jó szándék és a megértés hiányát. Ehhez képest pedig a jogi jóvátétel mit sem számít. Ennyi évvel a rendszerváltás után valóban idáig kellett fajulnia nálunk a közönyösségnek? „Soha nem éreztem, hogy ennyire senki és semmi vagyok”, mondja a sokat szenvedett ember. Akinek mintha nem csak a két karja, de szívének egy darabja is hiányozna azóta.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.