Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Bogdán Lászlóné Éva a negyvenes évei elején lévő fiatalasszony az ormánsági Adorjáson él férjével, öt gyerekével és két kisunokájával egy nyolcvan négyzetméteres kis házban. A család mindennapos harcot vív a megélhetésért, hisz a kilenc főből csak a két nagy gyereknek és az apukának van munkája a Vízügynél havi ötvenezerért – az is csak tavasztól őszig. Télen marad a szociális segély, ami 22 ezer forint. Éva jelenleg a kisunokáit neveli. Ő volt a gyámjuk is, mert a lánya kiskorúként szülte a gyerekeket.
„Most mennek oviba, talán most én is el tudok majd helyezkedni – ha akad valami munka.”
Éva a munkáról mindig bizakodva beszél, csak azt bánja, hogy arrafelé kicsi az esély a közmunkánál jobbra. Valaha Pécsen dolgozott varrónőként a Mecsek Hőlégballongyárban. Oda azóta is visszavágyik, de Adorjásról lehetetlen a bejárás. A hajnali busszal is csak fél kilenc, kilencre ér be az ember, a munka pedig mindenhol hatkor kezdődik. A környéken lehetetlen varrónőként elhelyezkedni.
„Hogyan kerültek Adorjásra?”
„A húgom által. Eljöttünk körülnézni, és mivel Pécsett ilyen lehetőség nem nagyon lett volna, a szocpollal és az OTP-vel 2002-ben itt építettünk egy kis házat. Most már újítani kellene, hogy a fiataloknak is legyen élhető lakrésze, de ez nehezen megy.”
„Milyen gyerekkora volt?”, faggatom Évát.
„Gyerekkorom, az volt… Meg szüleim is – nagyjából. Többet voltam intézetben, mint otthon”.
Éváék tizenhárman voltak testvérek, hat évesen került az intézetbe, ahol tizennyolc éves koráig nevelték. Akkor albérletbe költözött és varrónőként próbálta fenntartani magát. Húsz évesen, egyedülállóként szülte az első lányát. Éva erről úgy beszélt, „az apukája nem volt méltó rá.” A baba a bölcsődében volt, miközben ő dolgozott azért, hogy ki tudja fizetni az albérletet.
„Nem lehetett könnyű”, jegyzem meg.
„Nem is volt az, de az intézet sem… Így megedződtem, hozzászoktam, hogy a problémákat egyedül kell megoldanom.”
Két-három évet élt így a kislányával, amikor megismerte mostani férjét. Tőle négy gyermeke születetett: két ikerpár. Mindkettő egy fiú, egy lány…
„Kétszer is ikrek? Mit érzett, amikor meghallotta, hogy ikreket vár?”
„Az elsőnek örültem, másodszor már nehéz volt. Nem egyszerű, amikor két gyereket kell nevelni egyszerre.”
„Ha három kívánsága teljesülne, mi lenne az?”
„A legfontosabb a családom. Másodszor szeretnék olyan helyen élni, hogy el tudjunk helyezkedni. Mert se a párom, se én nem mondhatjuk el, hogy nem szeretünk dolgozni. Mindig dolgoztunk. De itt? Itt aztán olyan kőkemény a megélhetés… És nincs attól borzasztóbb, amikor az unokám arra kér, hogy vegyek neki egy üdítőt és csak azt tudom neki mondani, hogy nem tudok venni neked babukám, mert nincs annyi pénzem.”
„És a harmadik kívánság?”
„A gyerekek ne legyenek betegek. Körülöttük forog a világ. Nekem olyan nagy kívánságaim nincsenek.”
Bár az élet küzdelmes az Ormánságban is, és túl sok kedvező változást a Bogdán család a közeli jövőtől nem remélhet, mégis jó látni azt, hogy a legfontosabb értékek a helyükön vannak.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.