Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

Rafael Erzsébet és férje, András kilenc gyermeket nevelnek együtt a Békés megyei kisvárosban. Erzsébet 39, András 49 éves. 

„Egy éves korom óta nevelőotthonban nőttem fel, a szüleimet 12 évesen láttam először, de üres, semmilyen érzés sem volt találkozni velük”, kezdi történetét Erzsébet, körbevéve gyermekeivel. „Egészségügyi szakközépiskolába iratkoztam be a nyolcadik elvégzése után, és azt mondhatom, hogy jó gyermekkorom volt annak ellenére, hogy nevelőotthonban nőttem fel. Az igazi nehézségek a felnőtté válásommal jöttek. Nagyon korán született az első gyermekem, és az első férjem minden pénzemet, amit az államtól kaptam, elherdálta. Ezután egy nagyon nehéz időszak következett. Nem volt előttem olyan családi kép, amit tudtam volna követni, vagy másolni. A saját gyermekeimmel nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam mi az a testi érintés, együtt örülés, sírás. Egyfolytában csak a világra haragudtam, ami körbevesz. Az önsajnálat, és belső feszültség: ezek jellemezték a mindennapjaimat, ami kihatott persze mindenre. Volt munkám, egy szarvasmarha telepen tehenet fejtem, de elvesztettem a munkahelyem. Ha az ember mögött nincs szülő, aki támogatja, akkor nagyon hajlamossá válik arra, hogy mások kihasználják. Így veszítettem el nagyjából mindenemet. Láttam azokat, akik velem együtt jöttek ki az intézetből, és eladták a testüket, hogy legyen mit enni. Én ez elől egy női átmeneti szállóra menekültem, ahol egy kicsit volt időm és lehetőségem átgondolni mindent. Közben eljártam egy helyi keresztény közösségbe, ahol igazi barátokat találtam, akik segítettek helyrerakni az életemet. Most a férjemmel és a gyerekekkel egy önkormányzati lakásban élünk, és a legnagyobb félelmünk az, hogy ne költöztessenek ki bennünket. A legnagyobb öröm az lenne, ha találnánk magunknak egy olyan otthont, ahonnan már nem kellene továbbköltöznünk. Egy olyan otthont, ami független mindenkitől.”

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.