Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

„Az egész azzal kezdődött, amikor a nagyobbik gyerek megszületett Nyáregyházán, itt, ebben a házban”, mondja Gyenis Józsefné Leopold Anna. „A fiam megbetegedett, másfél éves korában elveszítette az eszméletét és kiderült, hogy súlyos központi idegsérülése van, halmozottan fogyatékos. Utána következett a férjem, neki gégedaganata lett. Attól kezdve nem tudott dolgozni, csak következtek egymás után a problémák, a cukorbetegség, aztán vizesedett a lába és mindene. Miután kivették a gégéjét és a hangszálát, többé már beszélni sem tudott.” 

Aztán megszületett Krisztián: 8 hónapos korában derült ki, hogy ugyanaz a betegsége, mint Gábornak. Élete nagy részét mindkét gyerek a kórházban töltötte. 

„Súlyosbodott a helyzet, 16 éves korában Krisztiánnak gyomorszondára lett szüksége, mert nem lehetett táplálni a száján keresztül. A sok probléma miatt kezdtünk leépülni. Három éve halt meg  a férjem, azóta mindkét gyereket egyedül nevelem: Gábor ma 33, Krisztián 26 éves. Állandó felügyeletre szorulnak, egyikőjük sem szobatiszta.” 

Az asszony csonka kezét tördeli és úgy sorolja nehéz életének részleteit. Egy olyan életét, amely sokaknak nem is lenne élet. 

„Idén 4500 forint lakásfenntartási támogatást kapok az önkormányzattól, de örököltem két hitelt, és nem tudom, hogy azokkal mi lesz. Ebbe az egészbe én is belebetegedtem, felment a vérnyomásom és kórházba kerültem. Gábor és Krisztián rokkantnyugdíjas és ápolási segélyt kapok: összesen minden pénzünk nem egészen 120 ezer forintot tesz ki, ebből élünk hárman, mire minden kötelezőt kifizetek, talán 30-35 ezer marad egy hónapra. Pedig a gyógyszereket is meg kell venni és a szondáért is fizetnem kell”.

Az asszony Somogy megyéből, férje Tolnából érkezett annak idején a dunántúli városba, Székesfehérvárra. A munkahelyen ismerkedtek meg, Gyenisné takarított, a férje üveges volt a Vegyépszer vállalatnál. Munkásszállón laktak, aztán onnan kerültek Nyáregyházára. 

„Négy évet töltöttünk Fehérváron, aztán az esküvő után költöztünk ide, s Budapestre jártunk dolgozni. Nagyon nehéz a gyerekekkel, a kisebbik betegebb, mint a nagyobbik, hiszen 26 éves és csak 23 kiló. A férjemnek sem volt könnyű, de kitartottunk egymás mellett. Ő még élhetett volna, de miután háromszor megműtötték, azt mondta, többé nem akarja, hogy megoperálják. Pedig az élete végére már nem volt daganata, a tüdőgyulladás mégis fél óra alatt elvitte. Az ő legnagyobb gondja az volt, hogy nem tudott beszélni: azt kértem, írja le, hogy mit akar mondani, de nagyon rossz volt neki ezt elviselni.”

Megkérdezem, mi történt a kezével.

„A fiam elveszítette az eszméletét, s kapkodtam, benyúltam a centrifugába és az letépte az ujjamat.  Hirtelen szaladtam volna hozzá, de megijedtem és belenyúltam a gépbe. De megszoktam már így, írni is tudok nagy nehezen, mindent megcsinálok, amit kell. Muszáj, mert nem számíthatok senki másra, a szomszédok nem segítenek semmit. Az itteniek nem olyanok”. 

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.