Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„Hat gyerekkel maradtam egyedül, villany és áram nélkül”, mondja Ecséden Dobóvári Mária. „Egyik gyerekem beteg, 23 éves. Már mindent próbáltam, de nem kapok az ápolására semmit, semmilyen jövedelmem nincs, mert amíg iskolába járt, csak addig folyósították a kiemelt családi pótlékot. A gyerek közepesen értelmi fogyatékos kicsi korától kezdve. Minden évben járunk felülvizsgálatra, ahol legutóbb megállapították, hogy magától felöltözik és megfürdik, azaz képes ellátni önmagát. Az ápolási segélyre tehát nem vagyunk jogosultak. Hiába próbálkozunk, hiába csináljuk meg a döntés megváltoztatásához szükséges papírokat, mindig elutasítanak. Arra is gondoltam, hogy a gyerek ügyében írnék az ombudsmanhoz, hátha tudja segíteni. Ez az utolsó lehetőségem, mert nincsen semmi más”.
Az asszony hátrasimítja az indulattól az arcába hulló szőke hajtincseket. Hallgatom, és közben arra gondolok, ha a billegő asztal egyik lába alá tennék valamit, egyenesen állna megint. Egy lépés a megoldás, egy jobb élet felé. Egy roppant kis lépés.
„Törökszentmiklósról jöttem errefelé. A férfi, akitől a gyerekek vannak, hatvani volt, de most már Pesten lakik. Dolgozott ugyan, de elherdálta a pénzt, mert ilyen ember. Én elvégeztem a nyolc általánost, és utána varrónőnek tanultam. De nem végeztem el az iskolát, mert felkerültem Budapestre, egy ottani szövőgyárba. Ott, Budapesten ismertem meg azt a férfit, az élettársamat. Hat gyerekünk született, közülük öt él velem, egyikük óvodás és ketten még iskolába járnak, a többiek nagykorúak.”
Ecséden egy csöndes utcában beszélgetünk, de sejtem, hogy azért a környék nem lehet mindig ilyen nyugodt.
„Csendes ez a hely, jó is lenne, ha egy-két ember éppen nem itt lakna, mert azok olyanok, hogy minden nap jönnek miattuk a rendőrök.”
Megkérdezem, miért nincs villanyuk?
„Ötvenezer forintot kapok, erre vagyunk hatan. Szerencsére a nagyobbik lányom már nincs velem, ő már férjhez ment. Voltam az áramszolgáltatónál, ahol azt mondták, hogy havi negyvenezer forintos törlesztéssel fizessem az áramot, de ez a jelenlegi helyzetben lehetetlen. A teljes tartozásom egymillió kettőszázezer forintra rúg a kamatokkal együtt. A gyerekek mellett nem tudok dolgozni, de idővel majd megpróbálom elintézni, hogy a hivatalban felvegyenek közmunkára. De nem sok esélyem van, mert azt vettem észre, hogy mindig csak ugyanazokat hívják be. Úgyhogy nem tudom, mi lesz.”
Mária azt mondja, még az a szerencséje, hogy az a ház, amiben laknak, rendben van, de az ingatlan nem az övé, hanem az egyik rokonáé. És aztán tovább árad a panasz folyója.
„Úgy vettem észre, még azt is eltitkolják, azt a támogatást, ami járna. Aztán aki tudott róla, az megkapta. Hallottam róla, hogy létezik egy szervezet, amelyik segíthet a villany ügyében, de ők csak Pest környékén tudnak intézkedni, itt, ezen a környéken nem.”
Megígérjük, hogy ennek utána nézünk.
„Itt Ecséden egyébként egyáltalán nincs munka, mert nagyon sokan betelepültek Romániából, s ami esetleg adódik, azt ők végzik el. Víz sincs, a sarokról hordjuk. Amikor megkapom az ötvenezer forintot, veszek krumplit, hagymát, zöldséget. Mostanában többnyire lecsót csinálok a gyerekeknek, mert meleg van, húst egyébként sem sokat láttak. Anyukám szokott a nyugdíjából anyagilag segíteni, aki Törökszentmiklóson él.”
Megkérdem, az élettársáról hallott-e, és azt, mikor küldött a gyerekek apja utoljára pénz haza. Mária keserűen elmosolyodik, s azt mondja, annyi pénzt küld az haza, hogy meg sem tudja számolni.
„Nem küld az semmit, mert nem dolgozik. Legalábbis állítólag nem dolgozik”.
Az egyik lány kerül elő és üdítővel kínál, de visszautasítjuk. Meleg van, kint tovább perzseli az udvar porát a júliusi nap. Az órámra nézek, és arra gondolok, hogy ilyentájt dugul be az M7-es autópálya a Balaton felé igyekvők konvojától. Biztosan ezrek bosszankodnak a torlódás miatt. Pedig boldog emberek, csak éppen nem tudnak róla.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.