Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

Müller Jánossal az utcán találkoztam, épp egy fehér, kopottas zongoránál játszott, a hosszú vékony ujjak egybeolvadtak a billentyűkkel. Az utcán ült és zongorázott. Emberek tömegei mentek el a hajléktalan zongorista mellett. Kis idő múlva leültem vele beszélgetni egy kávézóba, majd megdöbbenve hallgattam szavait.

„Pécsett születtem 1979-ben, vér szerinti szüleimet nem ismerem. Életveszélyes állapotba kerültem nyolc hónapos koromban, intenzív osztály, kórházi kezelések következtek, mesélte anyám, aki örökbefogadott. Később nevelőintézetbe kerültem. Édesanyám, aki megszült, nem keresett, de engem furdalt a vágy, hogy megtudjam, kik a szüleim. A pécsi nevelőintézetben megfogalmaztam egy levélben, hogy a szüleimet meg szeretném találni, majd ezt a választ kaptam: Pontos születési dátumát, és szüleit nem ismerjük, egész Baranya megyében ismeretlen ezekkel az adatokkal. Döbbentem olvastam újra, és újra. Kérdéseim voltak. 

Az adataival gondban volt. Az orvosok születésekor megállapították, hogy nagyjából hány éves lehet, és a TAJ-számot is ők adták, illetve egy nevet kapott. 

„Az örökbefogadott szüleimnek nem volt választási lehetőségük, csak én voltam, egy cigány kisgyerek. Sok vívódás volt a származásom miatt. Megbélyegeztek a külsőm alapján, és ezért én is elhittem azt, amit mások mondtak, gondoltak. Próbáltam kitörni, és megmutatni, hogy én más vagyok, de nagyon nehéz volt.”

A szülőket sokat támadták, mert roma származású gyermeket fogadtak örökbe. 

„Hétévesen Szombathelyre költöztünk és ott zeneiskolában jártam. Többször is késtem a tanórákról, mert reggelente rendszeresen megtámadtak. Sokan kiközösítettek, megvertek. Tűrnöm kellett mindezt, nem tehettem mást. Nagyapám, egykor kántortanítóként tevékenykedett, és amikor ő zenélt, akkor én is vele együtt utaztam a zene világába. Amikor zongorázom, úgy érzem, hogy a külvilág megszűnik, és minden gond, sérelem elszáll.” 

A legelső tanórákat nagyapja adta. Születésétől fogva nagyon sok sebet szenvedett, lelkileg. Tudta, hogy neki a talentuma a zenélés, ezért ezt bizonyítani is akarta. Nagyon sokat küzdött azért, hogy megmutassa, ő más, mint a többi hajléktalan. Nem akart az igazságtalanságnak élni. 

„Általános iskolás éveimet három iskolában végeztem el, ott is voltak problémák. Kortársaim látták, hogy nem védem meg magam, ezért tovább csúfoltak, és generálták az idegességet. Persze később ez kiteljesedett, olyannyira, hogy én is erőszakkal reagáltam a különböző bántásokra. Próbáltam védekezni.” 

János tizenkét éves korában lelkileg összeroppant, de két évvel később elvégezte a kántorképző tanfolyamot, aztán 18. életévét betöltve hagyta el otthonát, végleg.

„A szüleimtől nem kaptam szeretetet, ezért amikor lehangolt voltam, zongoráztam, abban tudtam megnyugodni. Istentől kaptam erőt, hogy túléljem gyermekkoromat. Lelkem szomorú volt, és vágytam a szeretetre, de csak elutasításban volt részem. A családban egyfajta vendégként éltem a mindennapjaimat. Esti vacsoráink közben, csak mostoha húgom és édesanyám beszélt, én rettegve vártam, amikor nevemet mondták, kérdezve, hogy az iskolában mi történt. Sokszor nem mertem válaszolni, mert azt gondolták, hogy minden rosszért, ami az iskolában volt, én vagyok a hibás. Vertek, de nem csak az iskolában, hanem otthon is.” 

Édesapja rendszeresen ivott. A tanulmányait nem folytatta, ezért dolgozott, Körmenden zenélt különböző egyházi rendezvényeken. Barátai nem voltak, csak a zongora. 

„Később következett a legrosszabb. Kérésre hangfalakat kellett szállítanom, de azt mondták, hogy tolvaj vagyok, ezért feljelentettek. Akkor felfüggesztett büntetést kaptam, de később lopásért több évet börtönben töltöttem, ami az egészségi állapotomat is megviselte. Évekkel később hajléktalanszállóra kerültem, ahol kaptam ételt és ruhát. Emlékszem, amikor felkerültem Budapestre, nagyon sokan támadtak, de nem adtam fel. Legfőképp alkalmi munkáim voltak. Próbáltam megkeresni a kenyérre valót. Elhelyeztek segédápolói munkakörben, egy zárt osztályra. Sokan kételkedtek és hülyének gondoltak.” 

Sok száz ember nap, mint nap elhalad mellette. Olykor megállva nézik, hallgatják a muzsikát, amit a szíve mélyéről ad másoknak. 

„A zenét választottam, hogy leküzdjem, azt, aminek az emberek bélyegeznek. A hajléktalanság, a szegénység jelen van az életemben, de nem szabad egyetlen embert sem a külső alapján megítélni. Engem nem ismernek az emberek, a zongorán keresztül látják, hallják, hogy valójában milyen vagyok. Amikor zenélek, nem számít a származás, hanem csak az, ami belül van, ami te vagy, és ami én vagyok: ami igazán fontos, az láthatatlan. A kezemet nem erőszakra használom, hanem a billentyűk megszólaltatására. Arra, hogy zongoristaként szólhassak másokhoz.”

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.