Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Baginé Serbán Erika a székesfehérvári családok otthonában húzta meg magát kilenc gyereke közül kettővel - átmenetileg - az élet viszontagságai elől. Éppen csendes pihenő van, lánya az emeletes ágy felső szintjén húzza a feje fölé a pokrócot, fia az alsó szinten ül két plüss állatka között és figyel.
„Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből, Fe-
hérgyarmatról származok. Rossz körülmények között éltünk, lényegében csak 12 éves koromig laktam együtt a szüleimmel, abból is két évet apámmal. Anyám akkor már nem volt velünk, elköltözött Fehérvárra, aztán 12 éves lehetettem, amikor elhozott magával a dunántúli városba. Két évig éltem vele, 14 évesen kerültem intézetbe.”
Persze megkérdezem, miért. Erika azt válaszolja, ami egyébként több mint sejthető. Anyja akkori életvitele juttatta az árvaházba, akit csak a szórakozás és az italozás érdekelt.
„Szamossályiba jártam általánosba negyedikes koromig, de az ötödiket és hatodikat már Fehérváron, a Petőfi Sándor Általános Iskolában végeztem el. Aztán következett a maradék két év Előszálláson, az intézetben, ahol akkor még „működött” a kastély. Akadt azokban az években rengeteg jó is, elég sok mindenre megtanították ott az embert. A barátok, a közösség elfogadhatónak bizonyult. És rendkívüli igazgatónk volt, Élő Győző bácsi, egy idősebb úr, kedves, segítőkész, aki végtelen türelemmel fordult mindenki felé, engem pedig különösen szeretett.”
Erika korán, 16 évesen ment férjhez, akkor 1981. május 30-kát írták a naptárak. Választott párja is egyedüli gyerek volt, de már dolgozott a Köfémben, mint darukezelő.
„Ő sem valami jó családból származott, bár nem volt gondom a szüleivel, első perctől elfogadtak, pedig tudták, hogy intézetis vagyok. Sőt, 18 éves koromig az apósom volt a gyámom. A legelső munkahelyem a székesfehérvári Patex volt, ott kezdtem varrónőként, ott tanultam meg varrni. Albérletben laktunk az Ifjúság utcában, 700 forintot fizettünk egy hónapra egy családi házért. Aztán átjöttünk a MÁV Járműjavítóba mind a ketten, a férjem mint darukezelő, én a daraboló gépen dolgoztam: 6000 forintot kerestünk ketten. Ebből jól éltünk. Aztán 1982-ben megszületett az első gyerek, Nikoletta, aztán 1984-ben a második, Tündi. Két év múlva kaptunk egy önkormányzati panellakást a Kelemen Béla úton.”
A többi gyerek már ott született: Erika, Beáta, Anita, Rajmond és Anasztázia. Annak ellenére, hogy sokan voltak, jól éltek, Erika szerint mindenük megvolt, nem okozott gondot, hogy miből lesz kenyérre és tejre való, mit főzzenek.
„Önkormányzati lakásunkat 1993-ban visszaadtuk és Úrhidán kezdtünk építkezni. Elkezdtünk felhúzni egy hatszobás családi házat, ami aztán nem fejeződött be, nem maradt rá pénz. Az építkezés alatt váltunk külön, s egyedül már nem kaptam hitelt, ezért a bank elárverezte a házat. A hét gyereket pedig állami gondozásba vették, mert az úrhidai házat elvesztettem, az önkormányzatit pedig már nem kaptam vissza annak ellenére sem, hogy nem vettem fel érte egy forint lelépési díjat sem.”
A gyerekek közül hatan az előszállási otthonba kerültek, egyikük - cukorbetegsége miatt – Rácalmáson talált jó szóra. Erika idővel megpróbálta visszaszerezni a gyerekeket.
„Éjjel-nappal dolgoztam, és két és fél év után kibékültünk a volt férjemmel, hogy a gyerekeket vissza tudjuk kapni. Ez csak három év után sikerült. Mind a ketten dolgoztunk, és összegyűlt annyi pénz, hogy el tudtunk költözni Kislángra egy kétszobás családi házba. Aztán 2002-ben megszületett Letícia és rá fél évre kiderült, hogy ő is cukorbeteg. De egy héten csak kétszer rendelt a faluban a körzeti orvos, aki Fehérvárról járt ki. A lányom egyszer rosszul lett és másfél órába került, mire odaért a mentő és addig a doktor úr küzdött a hat hónapos gyerek életéért: mire beértünk a székesfehérvári kórházba, Letícia halálközeli állapotba került. Akkor úgy döntöttünk, ha albérletbe is, de visszaköltözünk Fehérvárra, hogy ha ez megismétlődik, Letícia minél hamarabb orvos elé kerüljön.”
Ismét megkezdődött a költözés albérletből albérletbe. Erika aztán elmondja, hogy éppen beszélgetésünk napján utasította vissza tizenkét éve beadott lakásigénylését újra az önkormányzat. Az okok szinte formaiak: egy papírral kevesebbet adott be az igényléshez, mert háromezer forintért adták volna ki azt az igazolást, amely arról szólt volna, hogy nincs köztartozása. De az a háromezer forint ételre kellett: vagy eszik aznap a gyerek, vagy nem… Erika azon morfondírozik, hogy talán azzal hibázott, hogy nem verte az asztalt, nem hivatkozott cigány származására, mint mások.
„Márk 2005-ben született, akkor a Tóvárosi lakótelepen laktunk, még a volt férjemmel együtt, mert 2007-ben váltunk el 27 év után. Minden gyerek nálam maradt. A volt férjem nem is akarta, hogy hozzá kerüljenek: ő az édesanyjával lakott együtt egy egyszobás lakásban. Nem haraggal váltunk el, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Aztán 2010-ben másodszor is férjhez mentem. Ő az első perctől kezdve tudta, hogy kilenc gyerekem van, bár mire összekerültünk, már csak három élt velem.”
Erikának ma nyolc unokája van, a legidősebb lánya harmincnégy éves. Mindannyian albérletben élnek, mert lakása egyiküknek sincs.
„Ezért vagyok én is itt, ahol vagyok: a családok átmeneti otthonában, a férjem pedig a munkásszállóban. Amennyit keresünk, abból nem tudjuk kifizetni a két-három hónapos kauciót és a havi albérleti díjat. Azon vagyunk, hogy összehozzuk a családot újra. Mert az a legnagyobb probléma, hogy nem vagyunk együtt, ezt pedig nagyon nehezen viseli mindenki. Dolgozni nem tudok, csak a gyest kapom és az ápolási segélyt, mert a nyolcadik gyerek is cukorbeteg, lisztérzékeny és más betegség is gyötri. A jövő hónapban mindenképpen össze kellene költöznünk a férjemmel, mert attól félünk, hogy erre a helyzetre rámegy a házasságunk, amit viszont nem szeretnénk.”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.