Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„Itt születtem, a szüleim és a nagyszüleim is itt, Forrón éltek. Az apám segédmunkás volt, anyám a vasútnál dolgozott, a vonatokat takarította. Aztán apám meghalt, így anyám most már egyedül él. Hárman voltunk testvérek, de egyikünk már elhagyta ezt a földi világot.”
Molnár Tibor a település iskolájába járt, a nyolc általánost végezte el. Elmondja, elvégzett ő három ipari iskolát is Miskolcon, de a vizsgán megbukott, és aztán már nem ment el a pótvizsgára. Víz és gázszerelő lett volna, ám hiába járta ki a három évet, és hiába van róla bizonyítványa. Aztán megnősült.
„Akkor még nem nagyon érdekelt ez a helyzet, mert akadt munkalehetőség. Az építőiparban dolgoztam, a vasút utasellátójánál voltam büfés, ilyesmik. Aztán legutóbb már csak a közmunkaprogramban tudtam melózni, a termelőszövetkezetben, amikor megbetegedtem. Négy gyermekem van, együtt lakom az egyik menyemmel és a fiammal. De saját házam most már nincsen. Volt ugyan egykor, de valahogy úgy sikerült az életem, hogy most már nincsen.”
Molnár Tibort 2013 júniusában teperte le a betegség. Megműtötték vastagbéldaganattal, de a rák megtámadta a máját is.
„Először kivettek a bélből hetven centit, aztán a májamat 2014 februárjában operálták meg Miskolcon. Nem mondhatnám, hogy jól vagyok. Fáradékonysággal küzdök, amikor maguk jöttek, akkor is éppen szunyókáltam. Asztmás is vagyok, leszázalékoltak teljesen, csak hát hiába dolgoztam 22 évet, az utolsó öt esztendőben maszeknál tettem a dolgom és nem voltam bejelentve. Ezért nem fizetnek semmilyen nyugdíjat, csak a helyi önkormányzattól kapok 23 ezer forintot, többet nem. Ennyiből sehogyan sem tudnék meglenni, de segítenek a gyerekek, hol az egyik, hol a másik, így legalább a gyógyszert ki tudom váltani. A fiam dolgozik, ő hentes, a kisebbik közmunkás a termelőszövetkezetben, mint ahogyan én voltam egykor.”
Tibor még tartja magát, de látom, hogy fárad, a fejét hátradönti és megtámasztja a falon. A szomszédból harsány cigányzene szól: mit szól, üvölt. Döglesztő a hőség, ezért a fiatal férfiak és lányok, akik a bulira készülődnek, csupán néhány ruhadarabot viselnek. Az udvarra egy kempingasztalt tesznek, s oda kerül az ital, ételt nem látok. Még magasan a nap, ezért gondolom, mire este lesz, a többség kábultra issza magát. Molnár Tibornak nincs miért mulatnia, de a bódulat rajta is segítene: ideig-óráig. Odakint még egyet tekernek a hangerőn, ezért már alig hallom, amint folytatja sorsának elbeszélését.
„Semmi kiutat nem látok ebből a helyzetből. A villanyórát is leszerelték már, mert az áramot sem tudtam fizetni. Most feltöltős óra van nálunk, mikor mennyi akad, ezer, kétezer forintot töltök fel esetenként. Ezért egészen estig villany nélkül vagyunk, csak naplemente után kapcsoljuk be az áramot néhány órára. Ruhát egyáltalán semmit sem tudok vásárolni. Komolyabb mennyiségű élelmiszert sem, éppen annyit veszünk mindig, amennyit megfőzök. Tüzelőt sem tudok venni, pedig készülni kellene már a télre. A súlyos betegségem miatt kellenének vitaminok is, de arra sincsen pénz, vagy Béres-csepp, az sem ártana, de ez mind túl drága”.
Tibor annak örül elsősorban, hogy jó viszonyt ápol a fiával, így legalább van hol laknia.
„Nekik is kevés van, de hát mit csináljak? Úgy próbálunk élni, hogy mindig mindenre legyen valamilyen megoldás... Három hónapja járok felülvizsgálatra. Korábban volt egy olyan időszak, amikor Miskolcra kellett volna járnom kemoterápiás kezelésre, de nem maradt rá pénz. Egy ideje úgy látszott, rendbe jövök, és akkor következett az asszony, akinek emlődaganata lett, most fogják műteni. Alig, hogy én túl lettem a nehezén, jött a feleségem. Annyiban szerencsénk van, hogy az ő rákja nem áttétes: de megint eljött az ideje annak, hogy törhetem a fejemet: most megint mit csináljunk?”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.