Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Katyori Dénesben ki nem mondott feszültséget érzek. Röviden, pattogósan válaszol, mintha dühös lenne maga körül az egész világra. Aztán ahogy telik az idő, mintha egyre jobban megnyugodna és egyre többet árul el hányatott életéből. És egyre őszintébb.
„Kispesti vagyok, apám alkoholista volt, édesanyámról nem akarok beszélni, van neki elég baja. Hozzáteszem, szeretem, tisztelem és becsülöm az édesanyámat. De apámat nem szerettem, utáltam, mert ő csinált roncsot az anyámból.”
Megkockáztatom, hogy megkérdezem, van-e gondja az itallal.
„Nem igazán… Egyszer voltam csak elvonón, de az drogelvonó volt, mert beleszaladtam a fűbe. Elkezdtem szívni, és idővel már csak szívtam és szívtam, s azt vettem észre, hogy már a kávéhoz is azt szívom. Aztán rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább. Magamtól mentem be az elvonóba. Megiszom ugyan a két felest, az egy sört, de ennyi, és a drog már nem érdekel, az alkohol is csak annyira, hogy a sört nagyon szeretem, főként ilyen melegben. De nem arról van szó, hogy felkelek és remeg a kezem. Korábban sem szúrtam magam, nem szívtam azokat a szintetikus szarokat, mint teszik azt annyian mások.”
Később kiderül, hogy Dénesnek nem csak az édesapját tette tönkre az alkohol.
„A nagybátyám egy udvaron élt velünk, őt nagyon szerettem, mert végtelenül jó szívű ember volt, de sajnos ő is nagyon sokat ivott, abba is halt bele. Tizennégy éves voltam aznap, a tragédia napján. Nem maradt más otthon, anyám a bátyámat kísérte el az iskolába, amikor a nagybátyám hirtelen rosszul lett. A szemem láttára halt meg a mentőautóban.”
De nem csak a kábítószer és az alkohol volt az egyetlen bűn, amely megkísértette Katyori Dénes életét.
„Szegény családból származtam és bűnözésre adtam a fejem, mert kellett a pénz. Hogy mit csináltam, az nem publikus. Lényeg, hogy 2000-ben kijöttem a börtönből és megismertem jelenlegi életem társát. Úgy volt, hogy jóra fordul a sorsom, elmentem egy vállalkozóhoz dolgozni, vízvezeték és fűtésszerelőként a betanított segédmunkása voltam. De egy nap szívinfarktust kapott, s ugyan nem halt meg, de nem is dolgozhatott tovább. Az a munkahely is ugrott. Utána egy ideig még segédmunkásként dolgoztam, ismerősöknél, alkalmanként. Ennyi. Többet nem akarok mondani magamról, nem baj?”
Együtt hallgatunk egy darabig, aztán kérdezés nélkül, mégis magától mondja tovább. Mintha egy tehertől próbálna szabadulni.
„Amikor kijöttünk kétezerben a börtönből, megfogadtam, hogy senkitől semmit sem veszek el többé. Ezt be is tartottam. Koldulok és ha adnak, akkor adnak, ha nem, akkor nem. Egyébként itt ültem a szomszédban, a Kozma utcában.”
Valóban, ahol ülünk, onnan látni a magas falakat, tetejükön a szögesdróttal, sarkukban az őrbódékkal. Állandó figyelmeztetésként, emlékeztetőként. De mégsem a börtönről kérdezem Dénest, hanem arról, milyen tanulságot vont le eddigi életéből. Ha valaki élete reggelén kérdezné, saját múltjából fakadóan milyen tanáccsal szolgálna?
„Nagyon sokat tanuljon és ne mondja a szüleire azt, hogy rosszat akarnak neki. Mert nem akarnak rosszat. Örüljön az, aki nem tudja, hogy milyen az utca. Az utca rosszabb, mint a börtön, mert az utcán nincs smasszer, aki odajön és megvéd, ha kell. Az utcán farkastörvények uralkodnak, s ha nincs észnél az ember, könnyen le tudja dobni a láncot. Ha újrakezdhetném az életemet, nem tudom, hogy miként, de biztosan jobban tennék mindent”.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.