Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

Budai Enikő Fügödről származik és azt állítja, hogy az élet nehézségeit tekintve az a hely még talán túl tesz a nyírségi, szabolcsi viszonyokon is. Amikor beszélgetünk, egy viharvert ház egyetlen szobáját foglalják el.

„Ott is nagy szegénységben éltem, ráadásul tíz éves voltam, amikor meghalt az anyám és tizenegy, amikor az apám. E sorscsapásokat követően a testvérem nevelt fel, aki akkor még csak húsz éves volt. Nyolc általános iskolát végeztem el, és szerettem volna tovább tanulni, de nem volt rá pénz. Amolyan vöröskeresztes nővér szerettem volna lenni, mert a szegény embernek az a vágya, az az álma, hogy segítsen a másik szegényen, s hála Istennek, ez néhánynak megadatott, de nekem nem. Valahogyan minden másként, minden sokkal rosszabbul alakult, mint ahogyan arra eleinte számítottam.”   

Enikő 17 éves volt, amikor férjhez ment, párjával Fügödön ismerkedett meg. Valamit lendít kétségbeejtő helyzetükön, hogy a férjének van munkája, közmunkát kap a polgármesteri hivataltól, de az ilyen bevétel kevés, hiszen a korábbi kölcsönt keményen levonja a hitelező bank a közmunka béréből: 38 ezer forintjuk marad egy hónapra, plusz a segély, s öten vannak rá. 

„Elég baj az, hogy ilyen szegény az ember… Ezért aztán nem is tudom, mit hoz a jövő. Iskolába azért járnak a gyerekek, azt szeretném, hogy legalább végezzék el a nyolc általánost. Az volna a jó, ha valami jobb szakmájuk lenne. De erre kevés az esély, ráadásul azt látom, hogy ha valakinek csak egy kicsit is jobban megy, már viszik el a gyerekeket másik iskolába, mert ami itt van, az nuku”. 

Amint beszélgetünk, egy idősebb asszony húzódik mellénk. Hallgat egy sort, majd megszólal: „Te menjél ki ebből a szegény életből lányom, hogy ne éld át azt a szegénységet, amit mi, ne nézd mindig a nyomorunkat”.

Enikő megcsóválja a fejét és visszaveszi tőle a szót. 

„Nem megyünk mi sehová, elmennénk, de nincs hová. Egyébként sincs miből és merre utazni, ebből a faluból ha tíz ember volt a Balatonon, az már nagy szám. De nem is hiszem, hogy tíz ilyet össze lehetne itt számolni.”

Körülnézek a házban, s megállapítom, hogy téglából épült, de ez minden, ami jót el lehet mondani arról a romhalmazról.  

„Igen, a ház. Úgy mondják az idősebbek, hogy valamikor a nyolcvanas években az állam indított egy programot, aminek a roma telepek felszámolása volt a célja. Az akkori kormány erre hozott is egy határozatot. Igaz ugyan, hogy elbontották a régi házakat, s építettek a vályogházak helyett másikat, de már beázik ez is. Viskó helyett csináltak kunyhót, de szerintem valaki ezen nagyon meggazdagodott.”

Enikő férjének csak hat általános iskolája van, neki is abban a pillanatban be kellett állnia dolgozni, ahogy lehetett. Amikor az édesapja legyengült, megbetegedett, fel kellett költöznie Budapestre, s betonozást vállalt: 17 éves volt akkor. Dolgozott tehát, de előre lépnie nem lehetett, mert minden megkeresett forintot haza kellett küldenie a családjának. 

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.