Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„Idevalósiak vagyunk, a szüleim nyugdíjasok már: az apámnak a fél lábát, anyukámnak az ujját kellett levágniuk az orvosoknak. Ide jártam iskolába is, de csak nyolc általános iskolai osztályt végeztem el, mert az apámat ápolom és emiatt nem tudtam tovább tanulni.”
Rostás Mária 13 éve, almaszedés közben ismerte meg a párját.
„Azóta is jól megvagyunk. Megpróbáltunk innen elmenni, néztünk lakást a városban, de kevés ahhoz a pénzünk, hogy megvehessük. Nem könnyű errefelé pénz keresni. Alkalmi munkák után járok, többnyire almát szedek vagy kapálok: négyezer forint a napszám. A vacsoránál nyolcan ülünk le az asztalhoz, hiszen hat gyerekünk született: József, Szabolcs, Róbert, János, Melinda és Vivien. Négyen már iskolások, a többiek még óvodába járnak. Szeretném, ha valamiben tehetséget mutatnának, de nagyon nehéz négy gyereket iskoláztatni. Ennyi gyerek mellett a feleségem nem tud dolgozni, ha tudok, még én is segítek a háztartásban, amikor itthon vagyok”.
Rostás Mária eltökélte, hogy amíg lehet, taníttatja a gyerekeket.
„Szeretném őket minél tovább iskolába járatni, mert nekünk annak idején nem nagyon lehetett, de nekik azért ez adassék meg. A nagyobbik fiúnak azt mondtam, legyen asztalos, vagy kőműves, mert nagyon szeret barkácsolni.”
Az egyik kisebbik fiú közbeszól: azt mondja, tűzoltó lesz, és akkor felülhet egy száguldó, villogó autóra.
„Ezt a lakást havi harmincezerrel törlesztjük, erre jön rá még a rezsi. A gyerekek után 120 ezer forintot kapunk havonta, és kártyás villanyóránk van, amit hetente kell feltölteni. Az iskolára is kell a pénz, és ami marad, abból bevásárolunk: tésztát, krumplit, de húst elég keveset, s abból is a legolcsóbbat…”
Aztán Rostás Mária drámai számvetést végez, lényegében leszámol a sorsával.
„A szüleim rákos betegek, a férjem nővérének a két karja és a két lába van levágva. Még én vagyok úgy, hogy megvan mindenem: mondják, hogy el kellene mennem vizsgálatra, de én nem akarom tudni arról, ha beteg lennék. Úgy vagyok vele, ha meg kell halni, akkor meg kell halni.”
Mária szabadulni szeretne a félelemtől, de szabadulni szeretne a helytől is, ahol élnek.
„Nekünk a legjobban most ebben kellene segíteni, mert ez a környék nekünk már nem jó. El akarunk innen költözni. Ehhez hitelt kellene felvenni, de mi romák azt nem tudjuk elintézni, ehhez olyan valaki kell, akinek a keze hosszúra nyúlik a bank felé. Volt már olyan, aki vállalta, hogy segít, de azt mondta, fel kell vennünk hétmillió forintot, hogy jusson belőle neki is. Azt fizetném, ameddig élek. Nem akarom, hogy a gyerekek itt nőjenek fel, mert itt mindenki drogozik. Többnyire füveznek, és itt szoktak ülni a ház előtt. Az ablak nyitva van, a füst jön befelé, és kiabálnak reggelig. Ha kihívjuk a rendőröket, akkor egy időre elküldik őket, de azok nem foglalkoznak vele, és jönnek vissza. Ha pedig pénzosztás van, azt azonnal elisszák”.
Mária arra figyelmeztetné mindazokat, akik még döntés előtt vannak, hogy ne vállaljanak gyereket 15-16 évesen. Mert utána már nem marad más, csak a drogozás, az ivás.
„Nekünk csak a lagzink volt meg, nagyon szegényesen. Én sose drogoztam, nem ittam alkoholt, mégsem jutottam előre. Próbálunk minden megadni a gyerekeknek, de nagyon nehéz feladat ez: ha valamilyen tragédia történne a családban, még egy temetést se tudnánk kifizetni. A pénz még a rezsire is kevés, nemhogy még másra is költsünk, például ruházkodjunk. Járnak hozzánk a református gyülekezettől, ők sokat segítenek. Laci pásztor sajnos nagyon messzire költözött, hétszáz kilométerre, de hozott az asszonynak pénzt, tőle kaptuk az ablakokat is. Mert nekünk olyan ablakunk volt, hogy nejlonnal volt befedve: most már ezt megcsináltattuk”.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.