Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

Máté Sándorné egy Békés megyei kisvárosban él kettesben 42 éves lányával, aki fogyatékos. A sorsukban a nehézség leginkább az elkeserítő helyzetükből fakad, mert amíg az idős anya egy porckorongsérv miatt gyakorlatilag ágyhoz kötött és mozgássérült, a lánya születésétől fogva szellemi sérült. Első pillantásra rendezett az udvar, és viszonylagosan rendezett a ház, de azért érezhető a ráutaltság. A kerekes járókeret bár nagy segítség, de jó tíz percbe telik, mire az idős asszony eljut a fekhelyétől a bejárati ajtóig, hogy beengedjen bennünket. Szemérmesen elnézést kér, hogy visszafekszik az ágyra, de ez az egyetlen testhelyzet, amelyikben viszonylagosan fájdalommentesen tud lenni. Így indul a beszélgetésünk, miközben óhatatlanul is része leszek a történetnek, és pár pillanat múlva már én segítek a hűtőből elővenni egy befőttesüvegben előkészített kakaós italt, ezzel megspórolva egy tíz perces sétát az amúgy öt lépésre lévő hűtőig. 

„A kislány csak ezt hajlandó megenni, szinte minden mást ellök magától”, kezdi a történetét az anyuka. „Férjemmel 1962-ben esküdtünk, és nagyon korán megszületett a lányunk. Öregségünkre szerettünk volna még egy gyermeket, aki velünk marad, és hát úgy alakult, hogy ő maradt velünk, illetve már csak velem. Már egészen csecsemőkorában látszott, hogy speciális igényeket igénylő gyermekünk született, a testi fejlettsége ugyan normális volt, de emellett látszott, hogy szellemi fogyatékkal él. Az életünket addig ez nem befolyásolta nagyobb mértékben, amíg a férjem  élt, és én is egészséges voltam, de ahogy elkezdett romlani az állapotom, gyakorlatilag egymásra voltunk utalva. Nem tudok se’ boltba, se’ ügyet intézni menni. Az egyetlen külső támaszom az országos missziós központ, ahonnan napi rendszerességgel gondozói segítséget kapunk. Ha ők nem lennének, ez a ház lenne a börtönünk.” 

Ahogy mondja, a férjével amolyan semmilyen volt a viszonyuk, mert felváltva jártak dolgozni. 

„Én nappal, ő éjjel. Viszonylag ritkán láttuk egymást. Ő sokfelé dolgozott, de leginkább a helyi konzervgyárban volt éjszakás, ahol a mérlegen tette a dolgát. Ott éjjelente egy üveg pálinkával ment dolgozni, mellette láncdohányos volt. Három éve halt meg, tüdőrákot kapott, az vitte el. A szerencsétlenje még az ágyban fekve is cigarettázott az utolsó pillanatig úgy, hogy a kórházból hazahozatta magát, mert ott nem engedték dohányozni. A kislány nem tudja felfogni, hogy nincs az apukája. Nem lehet vele megértetni, de látszik rajta, hogy időnkként hiányzik neki. Annak ellenére, hogy nem beszél, én már egy mozdulatából is értem, hogy mit akar”.   

A nehézségek mellett, amit átéltek együtt, azért nagyon szeretik egymást. 

„Nem tudnánk egymás nélkül meglenni. Bár a lányt minden nap pelenkázni és fürdetni kell, mégis ő az egyetlenem, és soha az életben nem adnám be semmilyen otthonba. Így öregedtem meg, hogy ő maradt az örökségem. Az egyetlen félelmem, hogy mi lesz vele, ha már én nem leszek... Ebbe nem is merek belegondolni.” 

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.