Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Molnár Mihályné Budapesten született, de aztán elkerült a fővárosból, mert a nagy magyar vidékre ment férjhez. A szülei és a nagyszülei is fővárosiak voltak: az apja szakács, anyja amolyan mindenes.
„A nyolc általános iskolai osztály elvégzése után terveztem, hogy tovább tanulok, de az anyagiak miatt nem lehetett. Az iskola után azonnal elmentem dolgozni, alkalmi munkákat végeztem Budapesten. De abból túl sok pénz nem jött össze.”
Nem beszél sokat. Amikor az életéről kérdezem, az évekről, amelyeket maga mögött hagyott, csak annyit mond, elteltek.
„Nem nagyon emlékszem rá, mert nagyon régen történt minden. Ha újrakezdeném, lehet, hogy sokkal többet tanulnék. Milyen szakmát választanék? Talán csecsemőgondozó lennék. A millennium évében, 2000-ben jöttem el Budapestről, akkor költöztem össze a férjemmel, aki eredetileg szarvasi, de Budapesten ismerkedtünk meg. Aztán pörögtek az évek, egyik a másik után. Volt, amikor jobb volt, aztán olyan is, amikor nagyon rosszat hozott az élet. A lényeg, hogy a devizahitellel sikeresen megcsúsztunk.”
Mint olyan sokaknak ebben az országban, nekik is svájci frankos hitelük volt, de belebuktak. Amikor elkezdték fizetni, amikor megkötötték a szerződést, még csak 28 ezer forintot kellett fizetniük egy hónapban a törlesztésre, ám ez az összeg idővel havi 78 ezerre növekedett. Esélyük sem maradt.
„Ráadásul a házunk közös telken volt az apámmal, ám ő is felvette a devizahitelt, és amikor apám meghalt, örököltük a hitelt is. Így aztán a ház a mai napig végrehajtás alatt áll, nem tudták elárverezni, mert több tulajdonosa van az ingatlannak: apámnak és anyámnak is volt benn része, azt örökölte a húgom és én. Azt mondták, így nem tudják eladni. A segélyekből élünk, és még abból, amit a férjem keres: négy órás munkája van, udvart takarít, füvet nyír, ha kell, zsákol. Azt mondhatjuk, küszködünk, s amikor közeledik a hónap vége, van, hogy kölcsön kell kérni”.
Öt gyermeket nevelnek, a legkisebb beszélgetésünk idején került óvodába, a többiek már iskolások.
„A nagylányom a nyolcadik osztályt járja, és azon gondolkodunk, talán az lenne a legjobb, hogy védőnő legyen belőle. Ehhez persze szakközépiskolába kellene mennie. Döntés előtt állunk.”
Molnárné az udvarig kísér, megpróbálunk közös fényképet készíteni a gyerekekkel, de kiderül, hogy ez lehetetlen: amikor meglátják a fényképezőgépet, szétszaladnak, akár a kiscsirkék. Szétnézek és a szegénység kellékeit látom mindenfelé. Az asszony megérti a pillantásomat.
„Szeretnénk innen elköltözni, egy kis tanyára vágyunk. Olyan helyre, ahol meg lehet termelni a zöldséget, a gyümölcsöt, ahol lehet állatokat tartani. Ez a hely, ez az önkormányzati szükséglakás egyrészt nem biztonságos, másrészt néha traktor jár az udvaron keresztül. Ez a hely még a térképen sem szerepel. Az ivóvizet a kútról hordjuk, ami nyáron elmegy, de télen nagyon rossz megoldás. A költözéshez pénz kellene, de az nincs. Ráadásul 2010-ben a férjem lebetegedett. Elmentünk Gyulára, hatszor voltunk egy főorvosnál, ő javította fel annyira, hogy valamennyire dolgozni tudjon. Munka még csak volna, de fizetni senki nem akar.”
A családnak ilyen körülmények között persze folyószámlája sem lehet, mert minden ott megjelenő pénzt elvinne róla a végrehajtó. Marad az esetenkénti négyórás munka, amit legalább készpénzben fizetnek, ha fizetnek. Figyelem a félős gyerekeket, s megkérdem, mikor kaptak ajándékot utoljára.
„Ritkán, de sikerül adni nekik valamit. Igaz, legutóbb karácsonyra nem kaptak semmit, megmondom őszintén. Amikor az iskolai mikuláscsomagra be kellett fizetni a pénzt, azt befizettük, de karácsonyra nem sikerült félretenni semmit. A gyerekek hiába várták a Jézuskát.”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.