Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

Özvegy Gallyas Gáborné eredetileg perei volt, aztán Vilmányba ment férjhez. Egyetlen szoba, amit a világból most a magáénak mondhat, a berendezés pedig alig nevezhető bútornak: igazából nem is az. Azért, hogy ezt még jobban bizonyítsa, felhajtja a matracot mellettem, hogy lássam, kövek vannak alatta. Hát, valóban nem éppen európai megoldás. De megoldás, ami kézenfekvő és nem is meglepő a sokat szenvedett hazának ezen a tájékán.    

„Sokan, tízen voltunk testvérek, és szegényen éltünk nagyon is. Aztán 13 éves voltam, amikor feleségül mentem a férjemhez, mert addig a mostohaapámmal nevelkedtem, de el kellett már jönnöm tőlük, mert nem bírtam a szegénységet. Semmink sem volt soha. Aki közülünk tudott, csordásnak állt, a tehenekkel foglalkozott, de én azt nem bírtam már gyerekkoromtól. Mindig arra emlékszem, és az maradt meg egész életemben, hogy a hónap közepétől, úgy huszadika magasságától már egy kenyér sincs az asztalon, egy pohár liszt sem akad már sehol, semmi. Ezért segítünk egymáson, ahol tudunk, mert különben élve errefelé nem sokan maradnának.” 

Egy férfi oldalog be a szobába, megtámasztja az ajtófélfát és alkalmi szociológiai összefoglalót mond Magyarországról: persze ez nem az a hely, ahol értelme lenne leállni vitatkozni. Kijelenti, nem igaz, hogy ötszázezer ember él nálunk mélyszegénységben, mert ezt a számot nyugodtan megszorozhatjuk néggyel. Aztán az idős asszony folytatja a panaszkodást.  

„Nem jó családba kerültem, egy senki voltam jóformán, mert a férjem egyre csak ütött-vágott, s bár azt szokták mondani, hogy halottról jót, vagy semmit, jót bizony nem sokat tudok róla mondani. Mentálisan is beteg volt, s talán attól volt olyan agresszív. Négy gyerekünk lett, őket szerencsére soha sem bántotta, őket nagyon szerette. A gyerekek számára áldott jó ember volt, de amikor berúgott, mindig kiborult a bili.” 

A férfi, aki végighallgatja mindezt, hozzáteszi: amikor az asszony férje súlyos beteg lett, nem adta vissza neki mindazt a rosszat, amit kapott tőle, azt, hogy mindig csak ütötte-vágta, pedig megtehette volna. Ehelyett csak ápolta, így tett a haláláig. Megkérdem az özvegyet, mi lett a gyerekekkel?  

„Ők már mindannyian szerteszéjjel járnak, most már teljesen egyedül vagyok, s nem tudok egy nyomorult fával se főzni, mert nincs mivel. Ha nem jönnek most be hozzám, éppen ronggyal tüzelek.” Amint telik az idő, megtudom: ahogyan az özvegynél, a környéken a többieknél is a leggyakoribb étel az, hogy a lisztet, a sót, a vizet összegyúrják és megsütik. Ha már krumplit főznek, az már luxusnak számít, és ha egy hónapban egyszer hús kerül az asztalra (ha van asztal), az már ünnepnap. Hogy a férfi mindezt előttem mintegy bizonyítsa, megkérdezi az özvegyasszonyt. „Mit főztél máma?” „Semmit”. Délután négy óra van, és aznap még nem evett. Aztán özvegy Gallyas Gáborné ismét felemeli a matracot, felhajtja, hogy lássam, nem ágy van alatta és rendes ágylábak, hanem csak kövek. „Meg lehet nézni, le lehet fényképezni is, hogy kő van itt, nem más”.   

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.