Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. 

„Harmincöt évvel ezelőtt egy baleset során a férjem vízbe fulladt. A gyászt azóta magamon viselem, más férfival már nem kötöttem össze az életem azután”, kezdi történetét Nagy Sarolta, a 63 éves cigányasszony, aki koránál legalább 15 évvel idősebbnek néz ki. Tizenkilenced magával él megboldogult szülei házában, a Budapesttől mintegy 270 kilométerre lévő településen. A gyerekek a szegényes, összetákolt, ajtó nélküli bútorok között lévő, egymást érő bevetetlen ágyakon ücsörögnek, sugdolóznak, kuncognak az idegen láttán. „Üljön le!”, mutat a szoba közepén lévő egyetlen székre. Csak sorolja a neveket a nagymama, akit minden unokája kivétel nélkül „anyának” szólít. Vivien, József, Alex, Márk, Réka, és csak jönnek a nevek sorban.  

„Az anyjuk ellökte őket maguktól, nem kellettek neki. Most az alkoholban, gyógyszerekben és más bódulatokban van egész nap”, mondja Sarolta olyan természetes őszinteséggel, mintha csak évek óta ismernénk egymást.  Egy pillanatra körbenézek a gyermekek arcán keresve bármilyen reakciót, de úgy látom, ez már olyan egyértelmű tény, mint az odakint tomboló júliusi kánikula. Elviselni lehet a melegét, de változtatni nem lehet rajta. „Ahogy a fiam felesége, a gyermekek anyja inni kezdett, a fiam külföldre ment dolgozni, Manchester mellé. Én akkor kezdtem el járni hozzájuk, vittem neki élelmet, ruhát, éppen ami kellett. Sajnáltam nézni, ahogy az unokáim ebben a környezetben vannak. Hiába kértem, hogy ne igyon, ő nem törődött vele, csak alkoholra költötte minden pénzét. Hét hónapja nekem ígérte a bíróság a gyermekeket. Én 26 ezer forintot kapok, a gyerekek után még 60 ezer forint jár, ebből nevelem őket. Ebből kell kihoznom az iskoláztatást, az étkezést, a ruháztatást. Maga is láthatja, hogy nem a pénzért nevelem őket, hanem azért, hogy ne kerüljenek intézetbe. A fiam egy tárgyalás miatt hazajött Magyarországra, és hazajött vele az új élettársa, Renáta is”, mutat a harmincas évei elején járó fiatalasszonyra, aki láthatóan áldott állapotban van. 

„Szeretnénk egy kertes, saját házba költözni, ahol megszülethet majd a gyermekünk, és oda jöhetnek velünk a nagyobbak is”, veszi át a szót Renáta, aki kérdésre elmondja, most már nem vágyik vissza Angliába, bár itt szegényebben élnek, de legalább boldogok együtt. 

„Így élünk, ebbe a helyzetbe kerültünk, amit rejtegetni nem lehet, sem eltakarni ezt a szegénységet”, vette vissza a szót Sarolta. 

Hamarosan a gyermekek taníttatására terelődött a szó, a sorban érkező unokákat a közelgő iskolakezdésről kérdeztem. Ahogy elmondták, az iskolában jó a közösség, és ami a legfontosabb, meleg étel és télen fűtés vár rájuk. Arra a kérdésre, hogy milyen célokat tűztek ki maguk elé, igazából nem tudtak válaszolni. A cél talán az, hogy együtt túléljék nagymamával az életet, és lehetőleg legyen minden nap mit enni. Azt, hogy mi lesz akkor, ha a nagymama már nem lesz, senki sem tudja.  

A házban a lavór és egy kerti csap jelenti az egyetlen tisztálkodási lehetőséget, de a fürdőszobának a helye is adott, csak éppen nincs benne semmi.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.