Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Horváth Gyula tősgyökeres vilmányi, hiszen már édesapja kosárfonó volt annak idején a településen: Gyula úgy mondja, egy kis viskóban laktak. Édesanyja hamarabb meghalt, ezért az apja nevelte fel sok nehézség és sok munka közepette.
„Bizony annak idején még meg lehetett élni kosárfonásból, emlékszem, az egész környéket apám látta el kosarakkal. Ő volt az utolsó mohikán, aki még ezzel foglalkozott. Régen ez nagyon jó megélhetést jelentett, igaz, nem mindig pénzt kapott a munkájáért: aki, amivel tudott, azzal fizetett. De így azért került haza szalonna, bab vagy krumpli, mikor éppen mi... Édesapám az élete végéig ezt csinálta, s az ő halálával meg is szűnt Vilmányon és környékén a kosárfonás, mint mesterség. Pedig a járásban őt mindenki ismerte és erről ismerte, mert mestere volt a szakmájának”.
Arra gondolok, hogy könnyen lehet, az egész országban Horváth Gyula édesapja lehetett az egyik utolsó igazi kosárfonó: s ez bizony a maga nemében néprajzi érdekesség. De emellett persze nem volt könnyű életük, korántsem szabad ezt hinni.
„Szegényesen alakult minden, sokat éheztünk abban az időben, mert nem volt semmiféle kitörési lehetőségünk. Aztán idővel dolgozni kellett, mert a gyerekből felnőtt lett, ezért elmentünk egyhetes munkára, kéthetes munkára, aztán piáltunk is közben, aztán amint látja, megöregedtünk. Annak idején négy általános iskolai osztályt végeztem el, nem tanultam tovább, mert miután édesanyám meghalt és apám dolgozott, mi öten éltünk egymás mellett testvérek: az élet rákényszerített arra, hogy főzzünk és mossunk egymásra.”
Nem jól teltek az évek.
„A kisebb testvéreimre vigyáznom kellett. Mi még egy másik világban éltünk, és ha nem is egyik óráról a másikra, de egyik napról a másikra pergettük az időt. Annak idején még kenyérből sem volt sok, csak egy-egy alkalommal lakhattunk jól, és örültünk, ha az egyik napot, megéltük a másik után. Most már le vagyok százalékolva agylágyulás, agyi infarktus miatt.”
Horváth Gyula emlékszik arra, amikor volt még a településen termelőszövetkezet és húskombinát, s aki tudott és akart, az oda eljárhatott dolgozni. Most már nincs meg egyik sem.
„A feleségemmel élek: jó régen volt, amikor megkértem a kezét, annak már lehet, vagy negyven éve. Három gyermekünk van, két leány és egy fiú. Én idehaza vagyok, az egyik fiam és a lányom is az önkormányzatnál dolgozik, mert más munka itt bizony nem nagyon akad.
Gyula azt mondja, úgy érzi, már azzal is csodát tudna tenni magával, ha meg tudná venni a téli tüzelőjét, pedig ahhoz elegendő lenne harmincezer forint. Milliókra még csak nem is gondol.
„Más lehetőségem nincs, ha szeretném, ha nem, itt kell maradnom. Szívesen elköltöznék persze városba, de erre nincs semmi esélyem. A gyerekek nagyjából rendben vannak, mert dolgoznak. Sokan támadják ugyan a közmunkát, azt mondják, hogy nincs értékteremtő ereje. De kérdezem: mi lenne nélküle? Mi örülünk annak, hogy azt is kapjuk, mert aluliskolázottak vagyunk, tehát amúgy sincs esélyünk arra, hogy komolyabb munkához jussunk. Mi marad? Összeszedjük a szemetet, kivágjuk a gazt. Támadják ezt, de hát ez csak politika. És nem jó, amikor a politika beleavatkozik az életünkbe.”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.