Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Seregélyes-Szőlőhegy. Egy ház távol mindentől, a környéken csak mezőgazdasági műveléseket látni, kukoricát, ilyesmit. Az udvarra némi hangoskodás után jutok be, szerencsére a kutya el van zárva: látszik, nem egy békés fajta. De Hingyi István és Gábor mosolyogva fogad. Amikor belépek az ajtón, a félhomály, a szegénység áporodott bűze, a soknapos mosdatlanság kipárolgása szinte mellbe vág, kapkodok a levegő után. Kihátrálok az udvarra és keresek a beszélgetéshez egy tuskót, oda kuporodok, a két testvér álldogálva válaszol kérdéseimre. A szülőkről kérdezem először a testvérpárt, akik együtt élnek a jobb napokat is látott házikóban.
„Meghaltak szegények: anyám Székesfehérváron a kertészetben, apám a seregélyesi tehenészetben dolgozott”, emlékezik István, aki Gábornál jobban megtalálja a szavakat. Mindketten közepesen értelmi fogyatékosok, de Istvánnak akad más baja is bőven. Beteg a gyomrával, a szívével, az idegeivel, injekciókra jár. „Seregélyesen jártam ki a nyolc osztályt. Hamar elmentek az iskolaévek, az ember már sokkal idősebb lett utána.”
„Anyánk 2006-ban, édesapánk 2014-ben halt meg Csákváron, a kórházban. Azóta egyedül vagyunk,de megvagyunk, mondják, „kell a kitartás”, veszi át a szót Gábor. „Ajánlották, hogy menjünk otthonba együtt, mindenben ellátnának minket, de az ember megszokta a helyét, nem akarunk innen elmenni.”
Nem dolgozott soha egyikőjük sem, erre soha nem volt esélyük. István széttárja a kezét.
„Ez volt a szülői ház, ez a sajátunk, ránk lett hagyva. Minap nagy fű volt, de jöttek és levágták. Azt hiszem, kapunk tüzelőt is, de ilyenkor augusztusban még nem kell tüzelni: nem szaunázni akar az ember. Én egyébként már nem járok el még a faluig sem, mert nem tudok hosszan menni, nem bírja a szívem, szedem rá a gyógyszert. Voltam már a pszichiátrián is, a cukrom is elég magasra felszökött”.
Megtudom, hogy Gábor azért néha bevásárol, amikor van miből, aztán elmerészkedik a cukrászdáig, a krémes a kedvence. Állítólag István ilyenkor nem kap a süteményből, de most folytatja.
„Elmennek a napok. Én városban már nem bírnám ki, bele is döglenék. Elég nekem az, amikor a kamionok elmennek a közelben, akkora zajt csapnak. A tévénk már egy roncs, ugyanúgy, mint a hűtőnk. Rádiónk az van. Vasárnap szoktuk hallgatni a Fehérvár Rádióban a retrós, régi zenéket. A fiatalkori zenét.”
István 1974-es, az öccse, Gábor 1976-os születésű. Beszélgetésünk az időjárásra terelődik, akár sok ezer más magyarországi társaságban.
„Vasárnapra nagy esőt mondanak. Felhőszakadást, jégesőt. Csak a kocsik ne legyenek olyankor kint, mert megkopogtatja a jég az oldalukat és betöri az ablakot. Jobb, ha garázsban van ilyen időben a kocsi.”
Biztos vagyok abban, hogy sem Istvánnak, sem Gábornak nincs és nem volt jogosítványa soha. Rendesen tudnak ebédelni, mert egy adagot a Baptista Szeretetszolgálat, egy másikat a Fehérvár Travel küld nekik. Egyébként – ezt mondja István – vizes kenyeret esznek. Néha jut pénz másra, olyankor Gábor párizsit vesz kettejüknek.
„Amikor még élt apám, százezer forintos nyugdíjat kapott, s akkor néha jól bevásároltunk, egy kocsira való élelmet, s akkor még működött a hűtőláda is. De az már régen volt”.
Megkérdezem, mit ennének, ha mindegy lenne az ára. Ami van, azt - csak ennyit kapok válaszul. A kis ház rezsije tízezer forint körül van, ezt ki tudják fizetni a kettejük segélyéből. S bár kettesben, szinte egymás magányában élnek, azért van, aki időnként rájuk nyitja az ajtót.
„Elvagyunk a szomszédokkal, nem veszekszünk. Ha levél érkezik, elmennek a postára ők, s eljönnek, bedobják a levelet hozzánk”.
Nem félnek, azt mondja Gábor, hiába esik messze a ház a település központjától. Ráadásul Csöpi - a disznóólban hasaló kaukázusi juhászkutya - jó házőrző.
„Felteszi ez a két mancsát az ember vállára. Ha szabadon van, aki bejön, annak nekiugrik, elharapja akár még a nyakát is. Elfogott már egeret és patkányt, de tőlünk kenyeret kap és nem unja. Télen olyan kövér volt, hogy alig fért be a valaga az ólba, amit szétszed, ha nem kap kaját.”
A testvérekre nem nagyon néznek rá a rokonok, persze azért akad kivétel. Az egyik - meghalt édesanyjuk testvérének a lánya - Amerikában, a napfényes Miamitól északra egy farmon él.
„Ott talált magának férjet és megtanult angolul. Amerikában is meleg van ilyenkor, s azt hallottam, tűzvész és tornádó is”, mondja Gábor, aki nyilván gyakrabban hallgatja a rádiót bátyjánál. Katolikusok mindketten és hisznek Istenben. Azon tűnődöm, mennyit veszekedhetnek így egymás nyomorába zárva, s erre rá is kérdezek. István mosolya még szélesebbre nyílik.
„Azt szoktam mondani, megpödröm a bajuszomat, megállj Gabi, ha rosszalkodol!”.
Vajon milyen vágy tölti ki a szívüket? Utaznának? Világot látnának? El innen, máshová?
„Régebben, amikor még az iskolába jártunk, szerettünk kirándulni. Jártunk Sopronban, Aggteleken, még Szegeden és Debrecenben is. Ott van a villamos. És ott is, ahol megszületett Petőfi Sándor. Alacsony ember volt, és amikor beléptem a szülőházába, jól bevertem a fejem. Az ember azt nem felejti el”.
Gábor felélénkül, azt mondja, ő még Olaszországban is volt, talán kilencvenháromban.
„Több, mint ezerötszáz kilométernyire, két sofőr vezetett, váltották egymást. Én is az iskolával mentem, be kellett fizetni az utat. Meleg volt ott is. István nem tudott már velem jönni, addigra kijárta már az iskolát”.
Feltámad a szél, jó levegőt kerget felénk. Ez kell most nekünk, jegyzem meg magamban. Gábor szólal meg.
„Elmennék Fehérvárra polgárőrnek, mert ott nagydarab emberre van szükség, én pedig az vagyok. De ahhoz is kellene tanfolyam, és oda is kell a pénz.”
Egy fénykép erejéig megkérem, álljanak egymás mellé. Két mosolygós, nagydarab ember a repedt házfal előtt. Kedélyesen fogadják mindazt a keveset, amit az élet adni tud nekik. Nincs, és nem is volt más választásuk soha.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.