Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Csapó Ferenc ősz hajával, szakállával bölcs, sokat látott ember benyomását kelti. Csendesen szól, szemei jóságot tükröznek. Meglepődök, amikor kiderül, hogy csupán néhány évvel idősebb nálam, az ötvenhatodikat tapossa. Sokkal idősebbnek tűnik a koránál, jegyzem meg magamban, bár lehet, hogy csak a szakáll és a szemébe húzott baseball-sapka öregbíti ennyire.
„Budapesten, a tizedik kerületben éltem. A szüleim már meghaltak, apám börtönőrként, anyám fényezőként kereste a kenyerét. Megvoltunk valahogy, de csak nehezen, mert a szüleim hat gyereket neveltek fel, hatan voltunk testvérek. Közülünk sajnos a legidősebb már elment. Milyen gyerekkorom volt? Vidám, mert akkor még nem volt itt ez az új börtön, gyümölcsös terült el a helyén és a tulajdonos megengedte, hogy szedjük, csak ne törjük le az ágakat. Nyolc osztályom van és egy könnyűgépkezelői papírom. Voltam katona, a hónapok elég vidáman teltek, mert Csepelre vonultam be, nem vittek el messzire. Műszaki alakulatnál húztam surranót, dolgoztunk eleget, de kaptunk fizetést és zsoldot is.”
Ferenc első munkahelyén csőszerelő lett Budapesten, a Gyömrői úton.
„Általában a vidéket jártuk, dolgoztunk vagy húsz városban. Abban az időben – a hetvenes évek második felében – majdnem tízezer forintot kerestem, ami igen szép pénz volt akkoriban. Csak éppen a derekam kiment a divatból. Utána az Athenaeum Nyomdában lettem kocsikísérő, a fájós derekamat leszámítva jól éreztem ott magam, mert a bátyámmal együtt melóztam, rendesen viselkedtek a sofőrök is. Ám az egészségemnek az se tett jót. De következett ennél nehezebb is: a sírkőüzem. Ott a lábam ment szét. Ezek mind jól fizető, ám nagyon nehéz munkák voltak. Lassan gyarapodtam, de aztán mindenem elment a tönkrement kapcsolataimra: három élettársam volt, aztán már meggondoltam magam és nem próbálkoztam tovább. Egy kislányom született, de nem tartjuk egymással a kapcsolatot. Miért? Arra kért az anyja, hogy felejtsem el őket. Először ezt nehezen fogadtam el, mert gyönyörű kis szép, szőke lányom van: most már huszonöt lehet, és talán már meg sem ismerném.”
Ferenc egyébként is halk hangja még tovább tompul, szinte alig hallom. Azt mondja, nehezen telnek a napjai. Jogcím nélküli haszonélvezeti jogon él mostani lakásában, de a rezsit nagyon nehezen tudja fizetni.
„Akárhová megyek jelentkezni, elutasítanak: 56 éves vagyok, azt mondják, felejtsem el, hogy én még valaha dolgozni tudok. Egyelőre a nővérem nyugdíjából, hatvanezer forintból élünk ketten. De szoktam szedni sörösdobozt, ez jelent egy kis kiegészítést. Kilója 1200 forint, de ennyiért talpalni kell egész nap és nagyon sokan szedik most már. Az én jövőm szerintem kilátástalan. Főleg így, hogy le vagyok robbanva, mert leszázalékoltatni nem tudtam magam. Az önkormányzatnál kértem segélyt, de egyik ajtón mentem be, a másik ajtón jöttem ki. Azt mondták, semmire sem vagyok jogosult, mert sehonnan sem kapok segélyt. Erre azt válaszoltam, hogy persze, éppen azért jöttem. A nyugdíjat kellene kivárni, de az nagyon sok idő, az még nagyon messze van. A fiataloknak való munka még van, de azokat meg úgy látom, valósággal kizsigerelik. Bizonyos korhatárt elérnek, s akkor már ők sem kellenek, mondván, hogy eljárt az idő felettük”.
Élete nagy és fájdalmas tanulságairól kérdezem a hitehagyott férfit.
„Továbbtanulnék, ameddig lehet. Aztán olyan munkát választanék, amely biztosabb egzisztenciát nyújt, és könnyebb életet jelent. Talán éppen a számítástechnika, az informatika területén. Az, hogy nem nősültem meg, így utólag jó döntés volt, csak a kislányt sajnálom. A kislányt? A nagylányt. Remélem, neki könnyebb élete lesz. Egyébként Erzsikének hívják”.
Elhallgatunk, s nézzük az autót, amely éppen segélyként felajánlott tejet hoz a népkonyhára. Ferencnek felderül szürke arca, talán először, amióta beszélgetünk.
„A tej... Gyerekkoromban egy litert egy slukkra megittam. Azt hoztak most ide, és biztosan kapok egy pohárral.”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.