Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Barátságos, középkorú, pocakos cigány ember fogad a Somogy megyei Drávafok egyik parasztházának hatalmas udvarán. Mindenfelé baromfit látni, a nagy meleg elől árnyékba húzódnak. A hátsó ólban két jól megtermett disznó hangos röfögéssel üdvözli gazdáját, az egyik még a kerítésre is feltornázza mellső lábait, hogy Orsós János megvakarja a füle tövét.
„Két-három éve kezdtem eladni a baromfit, először tyúkokat, vettem keltető gépet és azzal csináltam. Ez a csibekeltetés hogy is jött? A Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány csibéi voltak a legelsők. De azok nem maradtak meg, az ötletet viszont azok adták. Kényes csibék voltak. Ez enyéim jól bírják, brámák, a kapcás alul, aminek toll van a lábán, de kopasz brámáim is vannak. Összesen több mint száz.”
„Jól el lehet adni?” – kérdezem még az udvaron.
„Napos korban 1500 forint, de én olcsóbban adom, hogy vigyék, a nagyoknak 5 ezer forint darabja. A kacsákat is szeretik. A vadkacsákat viszik, különleges és szép, dísznek is az udvarban. A keltetésben két hónap kimaradás mindig van a nyáron. A nagy meleg a keltető hőfokát növeli, így megfőhetnek a csibék vagy hibásak lesznek. Előbb kelnek ki… Egy csibe normál esetben 21 napra kikel, de ha nagyobb a hőfok, egy héttel előbb is megtörténik ez.”
Az udvarról lassan besétálunk a házba. „Látom, a házban van minden, víz, villany. A baromfizás hoz annyit, hogy mindent ki lehet fizetni?” – kérdezem.
„Nem, kellettek a csibék, de járok én és a gyerek is maszekba. A 22 ezer és 26 ezer forint, amit a párommal kapunk és édes kevés, abból semmit nem lehet fizetni.”
A konyhába megyünk, ahol kávét kapok és megnézhetem a keltetőt. Bár most nincsenek naposcsibék, de nagyobbak a konyában számukra kialakított hely körül most is mászkálnak. Jánostól közben megtudom, hogy nemrég lett nagyapa, az idősebbik lánya nemrég szült. A lányok az anyjukkal élnek egy közeli faluban. János új élettársa, Marika nem tudott kijönni a hálószobából az üdvözlésemre, mert súlyos beteg. Előrehaladott agydaganattól szenved.
„Marikával nyolc éve együtt vagyunk. Neki öt gyereke van, abból két lány, három fiú. Egy fiú él és egy lány él velük.” János Andikához, a családsegítőhöz fordul, aki engem is elhozott ide. „A másik is ide akart jönni lakni. Még az hiányozna! Elkapott egy idegroham.” Andika nevet. „Tényleg, Andika! Jó, hogy itt van! Lecserélték a villanyórát feltöltősre. Három csekk elmaradásom van, három hónap. Mondták, hogy menjek be a hivatalba és kérjek energetikai támogatást. Azt mondták nem adják, mert nem mutattam be minden papírt. Engem annyira felidegesített!” „Utána járok János, de most koncentráljon!” – feleli a családsegítő, aki valóban rengeteget megtesz azért, hogy ez a szegény, de dolgos ember és családja egyről a kettőre jusson.
„Endrőcön, egy közeli faluban nőttem fel, jó gyerek nem voltam, rossz annál inkább. Mezőgazdasági géplakatosnak tanultam, két évet végeztem el. Iskola után Pécsen dolgoztam a Baranya Megyei Építő Ipari Vállalatnál. Először az asztalosműhelyben dolgoztam öt évig. Apám is ott dogozott, ő volt a brigádvezető. Tetszett az a munka, utána a villanyszerelőknél dolgoztam hat évig mint segédmunkás, de megszűnt a cég. Panorámás busz vitt be bennünket.
Utána alkalmi munkákat vállaltam.” – emlékezik vissza János élete anyagilag legkiszámíthatóbb idejére.
„Mikor kezdődött Marika betegsége?” – kérdezem.
„Tavaly tudtuk meg, akkor műtötték. A fél agyát belepi a daganat, leműtöttek egy paradicsom nagyságút. Sok mindent eldugdos ám! De persze nem hibáztatom. Eldugta egyszer a pénzt is. Jó sokáig kerestük.”
„Hol szokott vásárolni?” – érdeklődöm. „A Tescoban, Szigetváron, innen 30 kilométerre. Mari is volt legutóbb ott, csak úgy tolta a kosarat! Sokat menni nem tud, hamar elfárad. Bevásároltunk a gyerekeknek az iskolába. Füzetcsomagokat, vonalzót. Tudja milyen vonalzót vettem nekik? Olyat, hogy benne a számológép. Engem elkapott úgy az idegroham! Nem volt másik! Néztem az újságot, hogy vannak olcsó vonalzók, de a polcon nem volt, csak ez. Aztán mind a kettőnek kellett. Az volt a legédesebb, hogy a Mari nem akarta odaadni nekik a füzetet, mert azt mondta, hogy ő megy a suliba.”
„Szabadidődet mivel töltöd?”
„Szeretnék elmenni horgászni, ami lehetetlen, pedig az a kedvenc időtöltésem. Egy jó horgásztóra, vagy bárhova, csak horgászni, de nem tudok a Marika miatt. Most egyetlen szórakozásom a tévé.”
„És mik a terveid? Mi valósítnaál meg, ha tehetnéd?”
„Egy igazi nagy baromfigazdaságot szeretnék.”
„Remélem, egyszer megvalósul az álma, János!”
Andikával együtt búcsút intünk.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.