Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„A nagyszüleim és a szüleim is Békésen éltek, édesapám szobafestő és mázoló, édesanyám szőnyegfestő volt, de ő már meghalt”, mondja Szabados Ildikó. „Jól éreztem magam, szerettem itt lenni, mert akkor még semmi gond nem adódott, legalábbis én így láttam. Kis házban éltünk, sokan ugyan, de azért megvoltunk: apám öt testvérével együtt laktunk a mamáéknál. Én Békésen jártam iskolába… Fogjuk rá… De a nyolc általánost azért elvégeztem. Eleinte tovább akartam tanulni, de aztán nem törődtem ezzel: hiba volt, most már más ésszel gondolkodik az ember, de most már késő. Igaz, hogy valamilyen tanfolyamra még bármikor elmehetek, de a gyerekek mellett nehéz iskolába járni. Gyors- és gépíró szerettem volna a lenni valamikor, de nem végeztem el, mert messzire volt az iskola, és a bejárást nem szerettem.”
Ildikó nem ment férjhez, élettársi kapcsolatban élt, de két éve különvált a párjától. Három gyermeke született: Attila és Arabella, aztán Zoltán, két fiú és egy lány.
„Jó gyerekek, nincs velük semmi gond. Van, amikor elevenebbek, akad, amikor nem. Mi nem álltunk soha jól, még kirándulni sem tudunk elmenni soha.”
Ildikó nem dolgozik, gyesen van. Azelőtt a földön kapált, dinnyét ültetett, tette, amit lehetett.
„Nem nagyon akad itt más munka: amikor Bellával teherbe estem, felvettek ugyan a cukorgyárba, de amikor kiderült, hogy terhes vagyok, elküldtek. Ételre azért azóta is mindig sikerül valamennyit előteremtenem, annyira rosszul nem állunk, hogy mindennap éheznénk, valamit mindig tudunk főzni. A gyerekek mellett muszáj...”
Arról kérdezem, szerinte milyen jövő várhat a gyermekeire. Látszólag haragosan válaszol, de a szeme nevet.
„Továbbtanulni biztosan fognak, mert agyoncsapom őket, hogyha nem. Nem szabad azt tenniük, amit én tettem. Szeretném, hogy több legyen belőlük, mint ami belőlem lett. Ne maradjanak itt, az Isten háta mögött. Mert ez egy semmirevaló hely. Legszívesebben elmennék innen, ha tudnék hová, innen az emberek csak menekülnek. Nagyon sokan elmentek külföldre, mert nincs munkalehetőség.”
A legnagyobbik gyerek már harmadik osztályos, és nagy öröm a szegény házban, hogy a tanulmányi eredménye (hála Istennek, mondja Ildikó) négyes lett.
„Arabella elkezdte az óvodát, jó kislány, a szemem fénye.”
Egyébként úgy gondolja, Békésen alapvetően segítik egymást az emberek, bár közben kilopják a másik szemét. Ildikó sok mindent másként csinálna, ha újrakezdhetné az életét.
„Az biztos, hogy továbbtanulnék, hogy legyen egy jó munkahelyem. Gyerekeket is később vállalnék, nem ilyen fiatalon: éppen, hogy betöltöttem a tizennyolcat, amikor megszületett a fiam, aztán két évre rá született a második gyerek. Ez persze gondokkal járt, attól kezdve minden meg lett határozva. Amikor a Bella elmegy az óvodába, én is szeretnék elmenni valahová dolgozni. De nem nagyon van munkalehetőség, ezért jártam ki a gazdaságba, jó volt az a napi pár forinttal. Igaz, nagyon sokat kellett érte dolgozni és nem egy irodai munka, az biztos. Azon gondolkodom, hogy beiratkozok valamilyen tanfolyamra. De nem tudom, milyenek indulnak, még nem nagyon érdeklődtem felőle”.
Az olyan korú nők, mint Ildikó, néha azért megkeresik a kikapcsolódás lehetőségét. Ám ilyesmire ő nem nagyon gondol.
„Nem jut rá. De nincs is hozzá kedvem, nagyon távol áll tőlem, az az idő már eltelt, amikor én szórakozhattam volna. Pedig nem vagyok még öreg, a huszonhatodik évemet töltöttem be”.
Azt mondja, sokat segítene rajtuk, ha legalább egy állandó keresetük lenne.
„A ház fele az enyém, a másik fele apámé. Összesen heten lakunk itt: apám, a nagynéném, aki süketnéma és sokszor az agyamra megy, a három gyerek, én és a jelenlegi párom. Ő burkoló, most éppen dolgozik, Pestre mentek valamilyen alkalmi munkára.”
Ildikó a kapuig kísér, s mintha vele jönnének gondjai is. Aztán beteszi mögöttem a kaput, s együtt marad velük. Talán nem mindörökké.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.