Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Boris Éva a Pest megyei Bényéről származik, a szülei még oda valósiak voltak: édesanyja és édesapja már nyugdíjas. Miközben az ingyen ebédre vár, leülünk az árnyas fák alá beszélgetni. Olyan minden, mintha egy jókedvű piknik résztvevői lennénk valamelyik hegyvidéki üdülőhelyen. De csak az első percben olyan. A háttérben felállított sátor felé először csak szállingóznak, majd csoportosan indulnak az éhes emberek. Krumplifőzeléket osztanak kolbásszal.
„Anyukám takarítónő volt, amíg le nem százalékolták, apám asztalosként dolgozott… Legalábbis fogjuk rá. Akadtak rosszabb és voltak jobb percek is az életünkben, de mindig szerényen éltünk, nem kellett tengerparti nyaralásokra gondolnunk. Az általános iskolát végeztem el, a nyolc osztályt, utána egy négy éves szakmunkásképzőt Budapesten, majd egy eladó-pénztárosi tanfolyamot. Végül Csepelen kezdtem dolgozni, egy fűrészüzemben. Nyolc órát, tíz órát is dolgoztunk egy nap, de gondok voltak a bérrel, nem nagyon akartak nekünk fizetni és nem gondoltak a szellőztetésre sem. És sajnos történt egy baleset. Egy nyári napon nagyon meleg volt és a gépek is ontották magukból a hőséget, lehetett vagy öten fok, rosszul lettem és elkapta a gép az ujjamat.”
Eddig észre sem vettem, de most odakapom a tekintetem és látom, hogy Éva egyik ujja, annak középső percétől hiányzik.
„Műtétek következtek, négy egymás után, aztán egy kézspecialistához kerültem, végül mégis le kellett vágni az ujjamat. Sajnos emiatt nagyon sok munkahelyen lenéznek, azt mondják, nem tudom elvégezni megfelelően a feladatomat. Az biztos, hogy legalább ötven helyen voltam. Rengeteg olyan helyen is, ahol megálltam volna a helyem, ha adnak rá esélyt. Az egyik például édesipari cég volt, ahol elmeséltem, mi történt velem, mert nem tudom letagadni, úgyis látják, de ott is azt mondták, nem tudom elvégezni a munkát. Már negyedik éve így folyik ez… Ritkán, de adódik alkalmi munka, csomagolni például tudok. Ebből azonban nem jön össze sok pénz: körülbelül két hónapja koldulásból élek. Én lopni nem megyek el, inkább koldulok különböző helyeken bent, a nagyvárosban.”
Megkérdezem Évát, koldusként milyennek látja az embereket? És örülök, hogy nem köp ki maga elé. „Változó. Vannak mogorvák, és vannak rendesek, de leginkább normálisak. Nem fordulnak el az embertől. Ha rendesen odamegy hozzájuk az ember és megkérdi, hogy pár forinttal kisegítenék-e, akkor többnyire adnak. Akad persze, aki beszól, de azzal nem szoktam foglalkozni, inkább tovább megyek. Én egyébként azt is megköszönöm, ha adnak, azt is, ha nem.”
Éva egy rendes munkahelyet szeretne, ahol megbecsülik, amit megbecsülne. Amikor arról kérdezem, hol lakik, csendesen azt válaszolja, arról inkább nem beszélne. Tiszteletben tartom kérését, aztán elköszönök és a hátát nézem, amint a sátor felé távolodik, ahol egyre többen kanalazzák magukba a krumplifőzeléket.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.