Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

Kati ma is ugyanott lakik, ahol felnőtt, hiszen a szülei a tóparti városban éltek és haltak meg.  Édesapja géplakatosként, édesanyja pedig segédmunkásként dolgozott. 

„Apukám korán megbetegedett, tbc-s lett és szegény anyuka dolgozott egyedül sokáig. Apám tíz évet feküdt szanatóriumban, meg is műtötték, utána leszázalékolták. Hárman voltunk testvérek és édesanyám egyedül viselt minden terhet, ezért a nyolcadik osztály után nem tudtam tovább tanulni. Tizenöt évesen három műszakba jártam dolgozni a Magyar Kábelművek zománcozó gyárába, gépen húztam a réz huzalokat a hetvenes évek elejéig. A két testvérem még iskolába járt, és azzal tudtam anyukámnak segíteni, hogy velük foglalkoztam, miután hazaértem a budapesti gyárból.  Aztán 1974-ben eljöttem a Tejiparhoz Székesfehérvárra, ott adminisztrátor és raktáros lettem, akkor még nyolc osztállyal is lehetett ilyen munkát végezni.” 

Nem sok ideje maradt Katinak önmagára, de a magánéletben sem volt szerencséje: 1976-ban majdnem férjhez ment, de csak majdnem.  

„Egy udvarlómmal lett volna az esküvő, de nagyon ivott és hiába maradtam terhes, visszamondtam a házasságot.  Ragaszkodtam a gyerekhez, és 18 évesen megszültem Adrient, a kislányomat. A szüleimnél maradtunk, ott laktunk, de kínok kínját álltam ki a terhesség alatt, mert édesapám nagyon szégyellt engem. Ott lakhattam náluk, ott voltam a lányommal, de minden pénzt haza kellett adni, főztem, mostam, takarítottam. „Lejárt a gyes, visszamentem a Tejiparhoz és dolgoztam tovább.  Idővel munkahelyet váltottam, a baracskai börtönben, a rabgazdaságban vállaltam állást, az elítéltek munkáját ellenőriztük. Amikor nagyobb lett a gyerek, egy helybéli termelőszövetkezet műanyagüzemében ismét a három műszak következett. De még akkor is a szüleimnél laktunk, ez egészen 1987-ig így volt. Akkor albérletbe költöztem, majd egy év múlva férjhez mentem.” 

Kati férje kőművesként dolgozott, amíg bírta. Megszületett a kislányuk, Kati.  A gyerek hat hónapos korában jött az első fulladás, asztmás roham. Aztán ez kéthetente megismétlődött.

„Mentünk a kórházba, aztán haza, aztán megint a kórházba. Kilenc hónapos korában egy nagyon jó főorvosasszonyhoz kerültünk és kiderült, hogy a gyereknek hatvan százalékos légcsőszűkülete van. A gyógyszerek miatt 160 és 200-as vérnyomásokat mértek nála, és tíz évesen már 100 kilós volt, de meg kellett menteni az életét, nem azt nézni, mit okoznak a gyógyszerek. Annyira kellett a pénz, hogy szegény férjem még karácsonykor is munkásruhában volt…És most itt vagyunk 58 évesen és semmink sincs.” 

Albérletből albérletbe költöztek, majd az önkormányzat segítségével kaptak egy bérlakást. A beteg kislány 13 évesen már sokkal jobban lett, akkor Kati visszament dolgozni. Javult a helyzet? Korántsem.

„Adrien lányom szült két gyereket.
A harmadikkal volt terhes, amikor hazajött látogatóba és itt is maradt nálunk, terhesen. A férj szüleinek olyan elvárásai voltak, amit nem tudott teljesíteni. Négy évig elvoltunk a gyerekekkel, én is el tudtam menni már dolgozni, aztán Adrien előállt azzal, hogy elmenne a diszkóba. Összekeveredett egy férfival, s egy hónap után összeköltöztek. A gyerekeket akkor elvitte, de két hónap múlva az egyik unokámat úgy megverte az új férfi, hogy a gyerek kórházba került. Ezután már nem adta vissza nekik a hatóság a gyerekeket, és azóta mi neveljük mind a hármat, én lettem a gyámjuk. Közben a férjem állandóan csak dolgozott, dolgozott és dolgozott, de nem jutottunk semmire. Csak szűkölködtünk. És most, hogy jobb lenne, amikor az unokák már dolgoznak, a férjem gégerákos lett. Mindent elvállaltam, a szórólapozástól kezdve a takarításig, mégsem jutottunk soha semmire. Kénytelen voltam kölcsönt felvenni, s ebből azóta sem tudok kilábalni: kölcsön hátán jött az újabb kölcsön. Uzsorakölcsönök ezek, de ha valakinek nincs pénze kifizetni a villanyszámlát, ha nincs, aki adjon kölcsön, mi mást lehet tenni? Sose tudtam egy kicsit jól élni, sosem tudtam magamra gondolni. Mert a gyerekeknek az ember próbál mindent megadni, még a lehetetlent is. Mondtam a férjemnek, akiről az unokák mindig úgy tudták, ő az igazi papájuk, hogy ne adja fel, mert nekünk is kell élni, nem csak másoknak”. 

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.