Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Budai Zoltán 1967-ben született Tiszakarádon. Három hónapos korában került a sátoraljaújhelyi csecsemőotthonba, majd onnan nevelőszülőkhöz Gönczruszkára, később, már három évesen Miskolctapolcára, a gyermekvárosba. Aztán minden úgy alakult, mintha a hányattatás, az eredendő kiszolgáltatottság és az eredendő bűn következménye soha nem akarna véget érni.
„Öt éves lehettem, amikor Tornanádaskára vittek: ez a település a szlovák határnál van. Akkoriban Európa egyik legzöldebb mamutfenyője nőtt ott, a vidék tele volt mókusokkal, vaddisznókkal, szarvasokkal. A kastélyban, gróf Hadik János egykori nyári rezidenciáján nevelkedtem, ott végeztem el a nyolc általánost. Megismertem a hegyvidéket, kirándulókat vezettem az erdei utakon. Még pávákat is neveltem: egyébként úgy tudom, az intézet a mai napig önellátó egy kis telephellyel, ahol disznótól az aprójószágig minden megtalálható. Azóta is imádom a természetet, sok mindent tudok az állatokról és a növényekről.”
Aztán megtörtént a nagy változás: 1983. augusztus 26-án került Budapestre, tanulónak a Mélyépítő Vállalathoz a Füredi útra.
„Építő gépszerelő tanuló lettem. Jól teltek az évek, de aztán egy napon úgy alakult, hogy meg kellett védjem az egyik társamat a nagyobbakkal szemben. Mindig piszkálták, gúnyolták, kiöntötték a hidraulika olajat, s aztán feltakaríttatták vele. Folyamatosan csicskáztatták, de persze néha megtették ezt velem is. Bagolynak nevezték a nagyobbat, aki aztán végül pofon ütötte a társamat, erre én felemeltem egy lapátot és fejbe csaptam. Erre kirúgtak, s aztán jöttek a további zűrök. Láttam, hogy másoknak jó cipője és jó ruhája van, mindenre jut pénzük. Figyeltem és irigyeltem őket, s így kezdődött a bűnözés, ami aztán az életem nagy részét elvette. Próbálkoztam ezzel-azzal, azt akartam, hogy legyen lakásom és nyugodt életem, hogy ne mindig az legyen a középpontban, hogy nekem utasításokat adnak, mert abba belefáradtam.”
De erre talán egyetlen pillanatig sem volt igazán esélye.
„A mai napig sem látom az utat ahhoz, hogy legyen egy házam, legyen valami jószág, nem hiszem, hogy mindezt megteremthetném azzal, hogy dolgozom. Most ez főként nagyon nehéz, mert a helyzet rossz, akinek van füle, az hallja, mi történik. Az ország másoknak akar segíteni, miközben nagyon sokan vannak, akik csak egyszer esznek egy nap, akik még a saját gyereküket sem tudják eltartani. Mondják, csökken a munkanélküliség, de meg kell nézni, kiket vesznek fel és hány éves kortól. Azokra is gondolnia kellene az államnak, akik negyven évesek elmúltak. Nem minden ember teheti meg, hogy bemegy a Plázába és vesz egy cipőt. Három-négyhavi keresetemet kellene félretennem ahhoz, hogy vehessek valamit, de akkor közben éhen is halhatok. De élni kellene ebben a világban.”
Budai Zoltán 1992-től éli a hajléktalanok életét, s több szállót megjárt. És persze megízlelte bőven a rabkenyeret is.
„Raboltam és loptam is, de ez nem változtatta meg az életem. A legtöbb pénz, amit egyszerre együtt láttam, talán három millió forint lehetett, de aztán persze azt is lefoglalták. Összesen 15 évet és hat hónapot ültem, utoljára 9 év három hónapot fegyházban, 2003 novemberében szabadultam a Kozma utcából. Később beteg lettem, 2008-ban kivették a tüdőm bal felét. Azt hittem, hogy meggyógyultam, de mégsem. Aztán 2012-ben történt, hogy megkéseltek az utcán, Budapesten. Húsz szúrás ért, utána négyszer állt le a szívem, négyszer kellett újraéleszteni. Elfogták az elkövetőt. Kiderült, hogy Amerikából azért toloncolták vissza, mert ott is ezt csinálta, ott három évet kapott, itt hetet. Az eset tovább rontotta az egészségi állapotomat, 2013 februárjában agyvérzést és infarktust is kaptam egyszerre, aztán a kórházban nagyjából helyrehoztak. De kiderült, hogy a szívem bal oldala jóval gyengébb, mint a jobb oldali és leszázalékoltak. De azért dolgozom, kerti munkát végzek a Bánya utcai hajléktalanszállón. Amit itt lát, azt a paradicsomot és paprikát, zellert és petrezselymet én gondozom. És nevelek virágot is.”
Budai Zoltán 13 évesen ismerte meg az anyját és az apját. Persze megkérdezte, miért mondtak le róla szinte a születése pillanatban. Anyja azt mondta, hogy az apja ivott, ő pedig kórházba került, ezért adták fiúkat otthonba. De ez egy régi történet, a szülők már meghaltak, a testvéreivel pedig nem tartja a kapcsolatot.
„Nincs értelme. Más helyen, más körülmények és emberek között nőttem fel. S így jobban érzem magam.”
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.