Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Posfai Lászlóné bicskeinek mondja magát, édesapja Tatabányán bányászkodott, édesanyja Budapesten született, ő a háztartást vezette. Öten voltak testvérek.
„Bicskén teltek a gyermekévek, de az már nagyon régen volt… Egy másik világban, ahol még összetartóbbak voltak az emberek, és ezt már gyermekszemmel is észre lehetett venni. A mai fiatalok teljesen más körülmények között élnek. Megvan mindenük, de emellett nincsenek olyan barátságok, mint amilyenek régen szövődtek. Én amint elvégeztem az általános iskolát, elmentem dolgozni a lenfonó és szövőipari vállalathoz: már 16 éves koromtól ezt csináltam, fonónő voltam, és szerettem azt a munkát. Három műszakot is elvállaltam, minden nap sokáig dolgoztam.”
Az asszony 19 éves korában ment férjhez, Bicskén. Vettek egy kis telket, építkezésbe fogtak, de aztán tizennégy év után az ital tönkretette a házasságukat.
„Akkor kerültem Vértesacsára, mert édesanyámék itt vettek házat, és itt is laktak. De akkor már megvolt a két gyerek. Közben meghalt az édesapám, csak édesanyámmal laktunk egy háztartásban: így négyen éltünk együtt. Édesanyám betegeskedett, én gyakran voltam otthon vele, s kaptam az ápolási díjat. A gyerekek pedig már itt, Acsán jártak iskolába, de az évek elteltek, Laci 29, a lányom, Györgyi már 33 éves. A lányom Érden lakik albérletben, targoncakezelő, a fiam tanulni kezdett, de otthagyta az iskolát és lényegében alkalmi munkákból él. Nem nagyon tudnak engem segíteni. A lányom az, aki néha küld pénzt, általában 10 ezer forintot. Aztán időközben az édesanyám is meghalt.”
Korábban a testvéreivel abban egyeztek meg, hogy a ház az asszonyra marad, de aztán amikor az édesanyjuk meghalt, Posfainé megtapasztalta, hogy kellett már mindenkinek minden. Így került a Szőlőhegyre, mert máshol nem tudott házat venni.
„Én már megszoktam, mert öt éve lakok itt kint. Naponta sokat kell gyalogolni, mire a faluba beérek. Laci fiammal lakunk együtt, és kapunk ingyen ebédet, mert Laci elvégzi a faluban a közmunkát, füvet nyír és minden mást megcsinál, ami adódik. Én nem tudtam elhelyezkedni, mert egyrészt a Szőlőhegyről nagyon nehéz lenne bárhová bejárni dolgozni, másrészt nem is vennének fel sehová. Csak az maradt, hogy elmegyek néha csigát szedni, vagy kapálni. Megszoktam ezt az életet.”
Közhelyszerű kérdés, de mégis felteszem: igaz, feltehetném magamnak is. Mit tenne, ha mindent újra kezdhetne?
„Mit csinálnék másként? Talán mindent. Az biztos, hogy inkább többet tanulnék. A házasságom tönkrement, lehet, hogy nem jó férfit választottam. Nem mentem újra férjhez, de nem is foglalkoztam ezzel, hiszen ott volt a kisgyerek és a beteg édesanyám: velük kellett törődnöm, és ez teljesen lefoglalt. Sok jót nem látok, kilátástalan itt az ember helyzete. Olyan pénz nincs, amire mindig lehet számítani, s Laci hiába dolgozik minden nap valamilyen alkalmi munkát, hol ennyit kap, hol annyit. Nem tudok zöldséget sem termelni, mert a házhoz nem tartozik telek, csak egy présház. Fával fűtünk, a Laci szokott az erdőre járni fát vágni, azért kap tüzelőt. Ruhára, ilyesmire már nem marad semmi.”
Az iskolaudvaron ülünk egy padon, körülöttünk őszbe hajlik a táj. Az iskolába jár az asszony az ebédért, amit az önkormányzat biztosít.
„Mivel foglalkoznék szívesen? Talán legszívesebben visszamennék dolgozni a fonodába, mert szerettem ott lenni, de már az sincs meg, nagyon régen megszűnt a gyár”.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.