Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„A becsületességre neveltem a lányaimat, és mindig becsületesen éltem. Nem bántok senkit, mert azt tartom, hogy az ember mindig azt kapja vissza, amit másoknak ad”, mondja Dóris Mária. Csinos fiatalasszony ül velem szemközt, szemei vidáman csillognak, derűt sugárzó lénye ellentmondásban van azzal, amit az életéről mesél.
„Nagyon rossz családi körülmények között nőttem fel Borsodban, az édesapám alkoholista volt. Ez lett az oka annak, hogy amikor 15 évesen megismerkedtem a mostani férjemmel, ilyen korán őt választottam és már 21 éve együtt vagyunk. Laktunk Miskolcon, aztán Budapesten. A nyolc általános iskolai osztályt végeztem el, utána már nem sikerült iskolába járnom, mert terhes lettem a nagyobbik lányommal, aki most lesz 19 éves. Időközben OKJ-s iskolákat is elvégeztem, kereskedelmi és vendéglátói képzésen vettem részt, még targoncavizsgám is van, ráadásul olyan, amit külföldön is lehet használni. Apukám büntetett előéletű: de igazából az ital tette tönkre az életét, mindig bántotta az anyukámat, szinte rettegésben éltünk. Megfogadtam, hogy én olyan emberrel nem élek, aki iszik és bánt engem. Sikerült is olyat választanom.”
Mária életében 14 éves kora után gyorsultak fel rettenetesen az események, annyira el akart kerülni otthonról. Ezt a döntését azóta sem bánta meg.
„Ahogy elballagtam az általános iskolából elszöktem otthonról a nagyvilágba, egyedül úgy, hogy senkim sem volt. Családhoz nem akartam menni, mert tudtam, hogy akkor hazavisznek. Ezért Miskolcon kezdtem dolgozni, a gyár szállóján laktam. Ott ismertem meg a férjemet. De úgy, hogy egyik nap megismerkedtünk, a másik nap már hozzá is költöztem. Sok tortúrán mentünk keresztül, mert sem az én, sem pedig az ő szülei nem támogattak minket. Aztán elmentünk rokonokhoz albérletbe, olyan helyre, hogy a kútra jártunk vízért és fával tüzeltünk. Aztán felkerültünk Budapestre a párom mostoha anyukájához, ahol megint csak tortúrák következtek, mert eléggé szenilis volt az anyósom. Ez megint hat év gyötrelmet hozott, de 1997-ben a párom jó állásba került, s azóta kisebb megszakításokkal ott is dolgozik. Lányom 1997-ben született, nagyon okos kislány, még ösztöndíjat is kapott a Szemünk fénye Alapítványtól. Aztán 2000-ben elköltöztünk az apósom önkormányzati lakásába, egy 35 négyzetméteres fürdőszoba nélküli lukba. Ott kezdtük el ismét megalapozni az életünket nagyon nehezen. Oda született 2001-ben a nagyobbik fiam, akivel megint nagyon nehéz életszakaszon vagyunk túl, mert koraszülött lett, epilepsziával és asztmával. Négy éves volt, mire az első karácsonyt itthon tölthettük, addig kórházakba jártunk és mindenünk ráment arra, hogy a megfelelő kezelést megkapja. A férjem időközben hol tudott dolgozni, hol nem…”
Mária kiböki, hogy férjének azért nehéz elhelyezkednie, mert cigány származású.
„Időközben dolgozni kezdtem, takarítottam hat évig egy kórházban. Aztán lebetegedtem, mert eltört a térdem és műtét várt rám, ezért elküldtek a munkahelyemről a betegállomány alatt. Utána alkalmi munkákból, többnyire lakások takarításából tartottuk el magunkat, a férjem abban az időben közfoglalkoztatott volt. Az idő szaladt, 2013-ben újra terhes lettem, egy késői baba érkezett épen és egészségesen, ami kis tündéri babánk, akit imádunk. Jelenleg gyesen vagyok és időközben rengeteg tartozásunk lett a lakáson. Ezek rezsitartozások, ezeket most nyögjük és fizetünk mindent, amit lehet, igyekszünk tisztázni az anyagi helyzetünket. Most éppen ott tartunk, hogy egyetlen nappal később fizettük be a lakbért, erre felmondták a bérletet, s most újra be kell adni a lakásigénylést”.
Nem Máriától hallom először, de talán ez tőle a leghitelesebb, neki hiszem el a legjobban, hogy ha újra kezdhetné az életét, akkor tanulna, amennyit csak tudna.
„És nem keveset tanulnék. Azt nem mondom, hogy nem szülném meg a három gyerekemet, mert nagyon szeretem és nem bántam meg őket. De tanulnék, hogy olyan életkörülményeket tudjak megteremteni, ami biztonságot nyújt a nevelésükhöz. Mindenképpen eljöttem volna otthonról, az nem volt rossz döntés, mert azt az életet nem folytathattam. Ki tudja, hogy mi lett volna belőlem, ha maradok? A családban rengeteg a bűnöző, akiktől én távol akartam maradni. A gyerekeimet is távol tartom tőlük, mert nem akarom, hogy bármi olyat lássanak, amit nem volna szabad. Akkor én egy teljesen más életet akartam kezdeni.”
Mária hallgat egy sort, aztán rám néz.
„Ez egy jel, hogy én magához ide eljöttem. Biztos, hogy jel. Most megint vannak céljaim, s bizonyosan érzem azt, hogy el fogom érni őket.”
A nagyobbik lányra terelődik a szó, aki Csepelen tanul, jövőre érettségizik, és ha sikerül, valamilyen pénzügyi területet megcélozva főiskolára megy. Mi lesz majd vele? Vajon ő is külföldre távozik, mint olyan sokan a kortársai d. É n persze nem szeretném azt, hogy elmenjen, de ha azon múlik, hogy így jönnek be a számításai, én támogatom ebben. Korábban nekünk is megfordult a fejünkben, hogy kimegyünk. De a gyerekeket nem lehet kivinni a semmibe, a bizonytalanba. Amit én itthon túléltem kőkemény 20 év alatt, azt nem akarom a bizonytalanért eldobni. Lehet, hogy bejönne… De mindig ott lenne az a lehet, s én a lehetre nem adok, csak a biztosra”.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.