Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Rózsa 58 éves, rokkantnyugdíjas. Egy határ menti település faluszéli házában neveli két gyermekét. Tímea (22) munkanélküli, Tamás (16), szeptemberben kezdi a középiskolát. Harmadik gyermeke, Zsuzsanna (26) már házas, férjével és két gyermekével a szomszéd faluban él. A betegségek és családi tragédiák egyre nehezebb és kilátástalanabb helyzetbe sodorták a családot.
„A nehézségek 1985-ben kezdődtek, amikor az első férjem meghalt. Súlyos betegsége volt, és öngyilkos lett. Majdnem 10 évig egyedül neveltem a két lányt szegényes, szerény körülmények között. Aztán egy élettársi kapcsolatból született a fiam. De amikor Tamás 10 éves volt, az édesapja egy szívinfartusban a karjaim között halt meg. Lakáshitel, villanyszámla, víz, csekkek. Egyre jobban elmaradtunk a befizetésekkel. Akkor kezdődött, hogy csak egyik napról a másikra éltünk már. Egy zsákgyárban dolgoztam, elég nehéz körülmények között. Télen olyan hideg volt, alig tudtam a szálat befogatni a gép alá. Édesanyám és édesapám is szív és érrendszeri betegségekkel, magas vérnyomással küzdött, amit én is megörököltem. Aztán 2011. január 31-én sztrókot kaptam. Három hónapig élet és halál közt lebegtem. A bal oldalam teljesen lebénult.”
Rózsa azóta a gyerekei segítségére szorul. Önállóan a tűzhelyet se tudja meggyújtani, és csak pár métert tud a botjaira támaszkodva közlekedni. Mivel a mozgásában akadályozott, a tőlük több mint 40 km-re lévő megyeszékhelyen elérhető orvosi kezelésekhez is csak akkor jut hozzá, ha autót fogad, s valaki néhány ezer forintért elviszi őt. Így több mint egy éve nem járt rehabilitáción sem, pedig az infúziós kezelés, a fizikoterápia, az ultrahang és a gyógytorna sokat javítana az állapotán.
„Így csak leépülök. Folyamatosan romlik az állapotom”, mondja az asszony. Szülei rég meghaltak, tavaly a testvérét is elvitte egy infarktus. Sajnos a temetésére se tudott elutazni, mert a fővárosi utazás anyagilag elérhetetlen volt. Rózsa a gyerekein kívül senkire nem számíthat.
„Nagyon lehetetlen helyzetbe kerültem. Éppen, hogy egyik napról a másikra élünk”, panaszolja. Csak a gyógyszerei több mint 20 ezer forintba kerülnek havonta, a nyugdíja pedig 50 ezer forint.
„Most a kölcsön törlesztésében is megcsúsztunk, és ha holnapig nem fizetek, BAR listára kerülünk. Pedig nem szeretném elveszíteni a kölcsönt. Legutóbb a villanybojler romlott el, és másként nem tudtuk volna megcsináltatni. Jó lenne a házat is kifesteni valamikor. Sajnos a lányom se tudott elhelyezkedni. Korábban volt egy munkahelye, de nagyon beteges, többször volt súlyos tüdőgyulladása, így elveszítette a munkáját. Most itthon segít nekem. Nem tudom, mi lenne velem nélkülük”, mondja épp kezével lányát simogatva az asszony.
Tímea közben azt meséli, hogy évekkel ezelőtt egyszer ők is segítettek valakin, a Gyerekrák Alapítványnak kétezer forintot küldtek egy sárga csekken. Az alapítvány még sokáig küldte a csekkeket, de soha többet nem tudták már összeszedni azt a támogatást.
„Maga sokfelé járt már. Sok szegényt látott. Mondja, látott már nálunk szegényebbet?”, kérdezi a kertkapuban búcsúzóul a fiatal lány. Ó, ha tudná, hány és hány arca van a szegénységnek: s hogy az övéké sajnos még nem a legsúlyosabb…
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.