Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„Szerencs után van egy település, Prügy, én onnan származok”, emlékezik Horváth Jolán. „A szüleim otthon voltak mindig, a háztartásban dolgoztak, aztán édesapám meghalt. Öten voltunk testvérek, közülük négyen még ma is ott laknak: én az élettársam miatt jöttem ide, már van annak tíz éve is. A párom szerencsére dolgozik, házal, amellett kőművesmunkát végez. De jó pár évig nem csinált semmit. Nekünk négy gyerekünk van, három leány és a beteg fiú: Márk, Melissa, Panni és Regina. Egyikük még óvodás, a többiek azonban már iskolába járnak, és úgy ahogyan, de megy nekik a tanulás. Miben jók? Szeretnek ők mindenfélét, élénken érdeklődnek mindenféle iránt, szeretik az olvasást, a rajzot, a matematikát.”
Márk két éves volt, amikor gyanút ébresztett a szüleiben, akik érezték, hogy valami nincs rendben. A kisfiú nem beszélt, nem reagált semmire, bármit mondtak neki, pedig kisebb korában még jól megértette, ha hozzá szóltak. Először a háziorvoshoz vitték, aki tovább küldte a családot Miskolcra, majd onnan Debrecenbe. Kiderült, hogy Márk autista.
„Azóta sem beszél. A betegség pedig azt jelenti, hogy Márk állandó felügyeletet igényel. Pedig nagyon okos, amit mutatnak neki, azt mindig megcsinálja: Miskolcon van egy speciális iskola, ahol foglalkoznak vele, de itthon is sokat tanul. Az a dolog titka, hogy többet kell hozzá beszélni. Ha elviszem az iskolába és például megmutatják neki, miként fűzzön gyöngyöt, akkor azt meg tudja csinálni. De képes arra is, hogy egymáshoz illessze az adott ábrát és az írást.”
Horváth Jolán nem tudja, mi lesz Márkkal, milyen lesz a jövője.
„Ezt nem tudom, reménykedünk, de kétségbe vagyok esve, mert még mindig pelenkázom. A lányokkal – hála Istennek – minden rendben van, ők mindenfélét beszélnek arról, hogy mik szeretnének lenni: tanár, óvónő, még az ügyvédség is szóba került. Okosak nagyon. Megpróbálom a tanulás felé erőltetni őket, mert a családban van már jó példa, a testvéreim mind tovább tudtak tanulni középiskolában, sőt, az egyik számítástechnikát végzett az egyetemen, ő sok éven keresztül koptatta a padot, hogy előbbre juthasson. Így aztán a testvéreim anyagilag is jobban állnak, ezért segítenek, amikor tudnak. De nagyon nehéz Márkkal, mert mindig válogat, nem mindegy, milyen ételt adok neki.”
Márk szobájának a fala pirosra van festve. Megkérdezem az édesanyját, hogy ez nem zavarja? Szerintem talán jobb lenne egy megnyugtatóbb szín, például a zöld. Ám Jolán azt mondja, a fiú ezt már megszokta, nem tudna máshol lenni. A férjével nem találkozunk, mert éppen elhívták kőművesmunkára, ami igen jó hír. A szobában egy film képei villognak.
„Igen nehéz így, mert a jövedelem nagy része a betegségre megy el, mert Márk még asztmás is. A tévét nézi, az előtt ül egész nap, miután megjön az iskolából. Mit szokott nézni? Állatos és természetfilmeket, mesét és zenét. De válogat ezzel is, akár az étellel, mert filmet is csak olyat néz, amit szeret. Ami jó, hogy békés és nem bántana senkit, szeret majdnem mindenkit, csak ritkán akad ellenpélda.”
Jolán azt mondja, úgy tudja, hogy az egész környéken csak ő ilyen, de azért akad sorstársa Encsen és Vilmányban. Ahogy járnak vele az iskolába, ott találkoznak más szülőkkel, onnan tudják ezt. Szabadidő vagy szórakozás? Semmi ilyesmire még csak gondolniuk sem lehet. Életüket örökre megváltoztatta Márk betegsége.
„Eleinte nagyon letört minket, amikor kiderült, hogy autista, ráadásul elsőre még csak nem is tudtuk, mi ez. Azt egyszerűen képtelenség megszokni, hogy hallom, a többi gyerek beszél, ő pedig nem.”
Jolán elhallgat, a gyerekek a szobában csendesen nézik a tévét, halkan beszélgetnek, a konyhából sülő étel szagát hozza az udvarról betévedő gyenge fuvallat. Nem tudom, mi készül a tűzhelyen, de biztosan valami olyan, amit Márk is szeret.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.