Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
„Nyolc általánost végeztem itt Ecséden, s bár tanultam tovább egy kereskedelmi iskolában, azt nem fejeztem be, mert nem volt rá lehetőségem. Fizetni kellett volna”.
Oláh Alexandra nyakába egy meztelen kisgyerek kapaszkodik. A férje köszönés nélkül jön be az udvarról, a konyhában matat valamit… Kitalálom, azt hallgatja, vajon mit mond fiatal felesége a messziről jött idegeneknek. Lehalkítom a hangomat, aztán így tesz Alexandra is.
„Nehezen ugyan, de dolgozok: a kapálás a legtöbbször az, ami adódik. Általában szőlőt kapálok, öt- hat sort kell megcsinálni egy nap alatt, de azok a sorok bizony elég hosszúak. Mindig attól függ, mennyire van meleg, mindig azon múlik, hogy mennyi idő alatt végzünk. Kilenc éve vagyunk együtt a párommal, egy gyerekünk van, szeretnék én másikat is, csak hát nincsen arra megfelelő körülmény.”
A fiatal nő elmondja, hogy negyvenezer forintot tud a kapálással megkeresni egy hónapban. A pénzt hetente fizetik, de ehhez szombaton és vasárnap is mennie kell a szőlősorok közé. Ennyiből vajas kenyér, zsíros kenyér, paprikás krumpli és nokedli jut az asztalra. És a kicsinek néha csoki, teszi hozzá Alexandra, más semmi. Arról, hogy a férje mit dolgozik, nem beszél, én pedig valahogyan úgy érzem, jobban járok, ha ezt meg sem kérdezem. Látom a fiatal nő arcán, hogy nagyon szeretne valahol nagyon messzire lenni innen. Engem igazol, amikor ismét megszólal.
„Én nem itt szeretnék lakni tovább, mert jön tél. Főleg a kicsivel nem nagyon megoldható ez. Sem az ajtó, sem az ablakok nem jók, lavórból fürdünk, a vizet a kútból húzzuk. Hiába próbálkoztam bármivel, ha elhiszi, ha nem, ez már a hetedik kályhám, elég sokkal próbálkoztam előtte, és ez az első olyan, hogy úgy ahogyan befűti a lakást. De mivel szinte nincs semmilyen szigetelése a háznak, a téli hónapokban nagyon hideg van. Azt mondták, szerezhetek ide akármilyen kályhát, semmit sem ér, ráadásul nem tudok egyébként sem mivel fűteni rendesen. Mert persze tüzelő is kellene, ami megint csak nem olcsó. A szőlőbe elvileg télen is lehet járni, de amit ott keresek, abból vagy eszünk, vagy tüzelőt veszünk, e kettő közül tudunk választani: a kettő együtt nem megy.”
A ház elvileg Alexandra saját tulajdona, egészen pontosan az édesanyja nevén van, de rengeteg pénzt rá kellene költeni: lényegében le kellene bontani az egészet, s újra felépíteni. Ez pedig olyan utópisztikus megoldásnak tűnik az ő helyzetében, mintha holnap leszállna az ufó Ecséden.
De azért persze mosolyognak mind a ketten, anya és kisfia, amikor lefényképezem őket. Alexandra még felveti, hogy ruhát ad a gyermekére a fotó kedvéért, de leintem: hiszen kánikula van, egy ekkora korú gyerekre jobbára az elegáns strandon sem adnak semmit. Amikor elköszönök, még megüti a fülemet a férj megjegyzése: „Nem tudnának szólni, csak jönnek, mint a buszmegállóba…”
Úgy teszek, mint aki nem hallotta.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.