Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. 

– Viharos gyerekkorom volt, hurrikánok vettek körül. Negyedik testvérként, egyedüli fiúként nevelkedtem, ahol apám és mind a három nővérem idült alkoholistaként élt”, mondta István. „Egyedül én és az édesanyám nem lettünk azok. Már kora gyermekkoromban a sportba fojtottam minden feszültségemet. Atlétika, gimnasztika, kajak, vízi sportok, aztán jött a birkózás, akkoriban úgy mondtuk, mindegy mi, csak mozgás legyen. Végül jött az extrém sport. Mire a katonaidőm eljött, nem volt kérdéses, hogy a bennem lakó mozgékonyság és energia merre visz. Az ejtőernyőzés lett a szenvedélyem, katonai bemutatókra jártunk és a végén ugratóparancsnoknak akartak megtenni. A szemem azonban romlani kezdett. 

– Hiányzik önnek ez az időszak?

– Leginkább az összetartás és a bajtársiasság hiányzik, amit itt, a hajléktalanok között nem nagyon tapasztalok. Igazából abban az időben biztosnak éreztem a talajt a lábam alatt. Volt, hogy gondoltam egyet és kimentem az ismerőseimhez Németországba, akár fél évre is. Vállaltam mindent: számítógépes szakember vagyok, így ott kint honlapokat készítettem, amivel egészen jól kerestem. Hitelem soha nem volt, mégis lett két lakásom. Aztán édesanyám vidékre szeretett volna költözni, és elhatároztuk, hogy veszünk egy kis kertes házat, ahol ki lehet menni kertészkedni, tarthatunk állatokat. El is adtam az egyik lakást. Abban az időszakban ez egy középkategóriás, átlagos életnek számított. Az IBM-nél dolgoztam Székesfehérváron, operátorként. Élveztem a munkámat, de a főnökeimmel nem jöttem ki mindig jól. Akkor is szerettem úgy végezni a dolgomat, hogy ne szóljon bele senki. Aztán édesanyám egy nap elhunyt, és én nem tudtam többé abban a lakásban megmaradni. Most már látom, hogy a lakásmaffia áldozata lettem. 

– Hogyan történt ez a folyamat?

– Odajöttek a házhoz és bemutatkoztak, mint vevők. Érdeklődtek a ház iránt. Nekem akkoriban nagyon összejött sok minden, és éppen édesanyámat gyászoltam. Barátságosan, közvetlenül beszéltek velem, és egy pár pillanat múlva egy közjegyző előtt találtam magam, aki felolvasta az adásvételit, amin egy csomó jogszabály és paragrafus volt, amiből egy kukkot sem értettem. A végén, mivel megbíztam a közjegyzőben, aláírtam a papírt. Ezután elindult a lavina. Egyre csak jöttek a papírok, földhivataltól, meg mindenhonnan, és mire észbe kaptam, egy fillér nélkül az utcán találtam magam, kilakoltatva, kisemmizve. Idegösszeomlást kaptam és volt, hogy az utcán támolyogtam, és szinte tízméterenként elájultam. Még egy ideig itt-ott meghúztam magam, de végül a budapesti utcára kerültem. Szállóról-szállóra jártam, vagy éppen az utcán aludtam. Most van valami lehetőségem, mert újra tudok dolgozni. A Baptista Szeretetszolgálat kötelékében, egy közmunka-program keretén belül dolgozok, segítek. A terveim között szerepel, hogy indítok egy blogot, ahol leírhatom a történetemet, amit talán mások is elolvasnak majd. 

– Mi az a pont, ahova szívesen visszaugrana az életében, ahol úgy érzi, hogy tudott volna fordítani az életén?

– Édesanyám halálához mennék vissza. Ott meg tudtam volna fordítani ezt az egészet. Ha nem lettem volna annyira közvetlen és nem bíztam volna meg annyira ezekben az emberekben, akkor talán még ma is van hol laknom. 

– Mit javasol azoknak, akik hasonló helyzetben vannak?

- Géppisztoly nélkül ne menjenek közjegyzőhöz.

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.