Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

„Első gyermekként érkeztem a családba, ahol apám alkoholista, anyám pedig pánikbeteg volt”, mondja Somlyai Gábor.  „Bár édesanyám meglehetősen erős, mondhatni gyilkos szereket szedett, a nagy részéről azért le tudott mondani. Kettejük kapcsolatát az állandó veszekedés, és verekedés jellemezte. Apám részéről a tettlegesség sokszor odáig fajult, hogy két-három hétig az utcára sem tudott menni a rajtra esett bántalmazások nyoma miatt. Az első emlékképeim között van, ahogy apámért küldenek a kocsmába, hogy hozzam haza, mert az ebéd elkészült. Anyámnak is voltak alkoholos kilengései, ami a folyamatos antidepresszáns gyógyszerek szedése miatt dupla hatást váltott ki nála. Hétéves koromra sokszor maradtam egyedül a kétéves húgommal, és így utólag visszagondolva egyedül talán a nagymamám miatt éltük túl ezt az egészet, aki nap közben a kertben dolgozott, és ételt, süteményt hozott nekünk. Az általános iskola egészen jól ment, bár ha rossz jegyet hoztam haza, akkor apám szíjjal vert el. Az otthoni szórakozásom egyedül egy ütött-kopott lemezjátszó hallgatása volt. Harmadikos voltam, amikor osztálykirándulásra készülődve apám megállt előttem, és elköszönt, és elsírta magát. A kirándulásról hazaérve állt össze a kép, hogy amíg én pár napig oda voltam, apám elköltözött otthonról. Elváltak a szüleim.” 

„Innentől kezdve az egész életem egy folyamatos meneküléssé, és futássá vált. Nem volt értelme otthon lenni, mert sem karácsonyunk, sem húsvétunk nem volt. Tizenhárom évesen egy bandába keveredtem, ahol életemben először szívtam füves cigarettát. Életemben talán először éreztem azt, hogy tartozom valahova, és közös élményeim vannak olyan srácokkal, mint én vagyok. A középiskolába kerülve elérhetővé vált az internet, és úgy éreztem, kitárult a világ. Ott ismertem meg a kannabisz termesztésének kultúráját, és metódusát.” 

„Rasta lettem, ami nem csak egy hajviselet volt attól kezdve, hanem életstílus is. Azonban a fűnél nem állt meg a dolog, mert megismertem a mákteát. Egészen pontosan vissza tudom idézni a pillanatot, mert túlzás nélkül állíthatom, hogy életemben először töltött el az a bizonyos meleg szeretet érzése, amire mindig is vágytam. Közben otthonról elkezdtem elhordani a pénzt, vagy kisebb tárgyakat, amit aztán pénzzé tettem, hogy tudjak venni mákgubót, amiből aztán újra betéphettem. Bár az iskolában a tanároktól azt hallottam, hogy a kábítószer nagyon veszélyes, én magamon az elvonási tünetekből csak kis orrfolyást, és enyhe csontfájdalmat tapasztaltam. Ez persze abban erősített meg, hogy kézben tudom tartani a dolgot, és valójában én döntöm el, hogy mikor és mennyit fogyasztok a kábítószerből. Persze az iskolában az eredményeim egyre csak romlottak, és a viselkedésem is egyre nehezebben elviselhető lett. Tizenhat évesen, ahogy véget ért a tankötelezettségem, besétáltam az igazgatóhoz, és kiiratkoztam az iskolából. Anyám ezt a hírt meghallva, kirakott otthonról. Ekkor súlyosbodott a dolog, mert áttértem az intravénás szerhasználatra. Erről a környezetemben csak nagyon kevesen tudtak, leginkább azok, akikkel együtt szúrtam.” 

„Megkaptam a katonaságra a behívót, ahol elég gyorsan kiderült, hogy labilis személyiségű vagyok, kevert személyiségzavarral. Ezt egy pszichiátriai kivizsgálás állapította meg, akihez a katonaságtól küldtek kezelésre. Itt mondtam ki először életemben azt, hogy ópiátfüggő vagyok. A katonaság után Kecskemétre költöztem albérletbe. Ez az időszak csak homályosan van már meg, ott volt minden, az autófeltöréstől kezdve a súlyos testi sértésen keresztül a koldulásig. Ott kaptam először az ópiátokat kiváltó mesterséges, orvosi felügyelet mellett adagolt gyógyszert, a Metadont. Aztán 2004-ben politoxikomán lettem, azaz mindenevő. Jöhetett bármi, amit be lehetett fecskendezni a vénába, vagy el lehetett szívni, vagy orron keresztül felszippantani. Három újraélesztésen túl, teljesen önszántamból eldöntöttem: leállok! Zsibrikre mentem autóstoppal, ahol egy rehabilitációs központ működik. Menet közben, talán az elvonástól, de epileptikus rohamot kaptam. A lehető legnagyobb mellénnyel mentem be a rehabra, azzal a tudattal, hogy az ott dolgozók egész életükben csak rám vártak, hogy megérkezzem. Az első beszélgetés hidegzuhanya után, ahol kiderült, egy hét múlva vissza lehet jönni, ha komolyan gondolom a dolgot, még valamiért mindig elég motivált voltam, hogy ne tántorodjak el. Egy hét múlva visszamentem, és fel is vettek.” 

„Ott találkoztam először a hittel, mint eszközzel a felépülésemhez. Elérhető volt a Biblia, és fehér, nyomtatott lapokon bibliai idézetek, ami mellett a szerkesztők hagytak helyet, hogy a saját gondolataimat is leírhatom, hogy mit jelent számomra az a mondat. Ott először éreztem ettől valami felszabadító, boldog érzést, egy védett környezetben. Ott történt az első párbeszédem Istennel. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, megjelent a még anyagos barátnőm az egyik úgynevezett hozzátartozói napon, teljesen beállva. Akkor már volt annyi erőm, hogy nemet mondjak a drognak, és neki is. Azt az időszakot több elbukás és visszaesés követte, de mindemellett azért az életem mégis valamilyen mederben haladt. Elkezdtem a szociális ápoló és gondozó szakot, és dolgoztam. Voltam Ausztriában is, ahol ápolóként dolgoztam.” 

„Közben, ahogy mondtam, visszaestem, és az akkorra már népszerűvé vált dizájner drogokat, kristályokat fogyasztottam. Újra a drogambulancián kötöttem ki, ezúttal Pécsett. Onnan a hajléktalanszálló maradt, újra a gödör fenekén éreztem magam. Egy ajánlat hatására egy roma bűnszervezet behálózott, és  kivittek Angliába,  ahol rabszolga lettem. Folyamatos felügyelet mellett kertészkednem kellett, éppen, hogy kaptunk valamit enni, meg egy rozzant matracot szállás gyanánt, de azon kívül sem fizetés, sem szabadnap nem volt. Egy hagyatéki tárgyalás címén nagy nehezen hazaengedtek, így valahogy el tudtam szökni. Az örökölt házban, ami a szüleim után maradt, újra elkezdtem valahogy élni. Közben eljártam először a református, majd a baptista közösségbe. Ott minden igehirdetés szíven ütött, és úgy éreztem, mintha rólam szólna az egész. A helyi baptista lelkész a szárnyi alá vett, sokszor meghívott magukhoz, ahol együtt reggeliztünk, és beszélgettünk.” 

„Aztán 2015 februárjában nagyot fordult az életem. Összeszedtem minden korábbi bűnömet és sérelmemet, mert nem bírtam tovább azt a nyomást, ami a vállaimra nehezedett. Egy beszélgetés során egyszer csak azt éreztem, hogy lekerül minden súly a vállaimról. Az addigi saját döntéseim, és lavírozásaim az életben nem sok jót hoztak. És aznap megértettem, hogy nem csak, hogy nincs értelme így tovább menni, de már nem is maradt más opcióm, csak a megtérés. Soha az addigi életemben nem éreztem olyan megkönnyebbülést, mint akkor. Kemény, napi 15 órás fizikai munka mellett sikerült rendbe szednem magam. Ha lehet még egy üzenetem az olvasóknak, csak annyit mondanék még: mindenkit óva intenék a drogoktól, mert nekem elhihetik, az ember nem tud okosabb lenni és kijátszani a függőségeket. Ezt egyszerűen képtelenség irányítani. Az eredmény pedig csak egy vegetatív állapot. Élni kell, nem meghalni akarni”. 

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.