Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Bálint József Szabolcs megyéből, a Mátészalka mellől származik. Az mondja, egy olyan romatelepről, hogy ha rágondol, menten elsírja magát.
„De én ide nősültem, már 18 évesen. Nem foglalkoztam semmivel, nem volt már munka akkor sem. Hat iskolát jártam, hármat az eredeti falumban, hármat már itt. Nekem nem nagyon volt esélyem tovább tanulni, mert nem tudok sem írni, sem pedig olvasni. Közmunkán vagyok éppen augusztusig, segédmunkán, most éppen uborkát szedünk, máskor takarítunk, palántát ültetünk.”
Józsefék három gyereket nevelnek, két fiút és egy lányt, nekik hetvenezer forintot kell beosztaniuk. „Nem tudom még a jövőjüket, mert még kicsik a gyerekek, ketten óvodások és egyikük még csak másodikos. Mi lehetne a megoldás? Munka kellene, cégekre volna szükség, akár cipőgyárra, ilyesmire. Mindarra, amit az állam bácsi egykor elpasszolt. Vidéken is kellene építeni sok mindent, mert nem csak Budapest van. Mi egyébként jól érezzük magunkat itt, de nagy a szegénység. Most öten vagyunk egy négyszer négy méteres lakásban, és az sem saját, úgy vagyunk oda befogadva. Mások is vannak sokan, akik a mai napig úgy élnek, hogy sógornál, jó barátoknál, szülőknél húzzák meg magukat. Persze élnének külön saját életet, ha volna rá lehetőség. És még mindig nagyon sokan vannak olyan fiatalok, akiknek nincs meg még a nyolc általános iskola sem ezért helyes volna, ha egy olyan program elindulna, amely akár több éves is lenne, és ami megnyitná a kaput az emberek előtt. A fiatalok és az idősek előtt: hogy legyen az életben élménye is, hogy jól érezze magát, s elvégezhesse az iskoláját és szakmát szerezhessen. Talán olyan munkából megélni, amit házhoz vinnének, aztán meg elszállítanák és fizetnének érte. Cipőkészítést, varrást, ilyesmit.”
Bálint József azt várja, hogy támogassák őket, de azért, hogy ők is tudjanak a szegényeknek segíteni. Mert elismeri, hogy még olyanok is vannak, akik hozzájuk képest is nincstelenebbek.
„Csak azzal tudunk segíteni, amink van: mert sok család még mindig éhezik ezen a vidéken. Errefelé, ahol beszélgetünk, háromszáz gyerek még mindig éhezik. De sajnos nekünk sincs semmink. Szűkölködünk a ruházatban, az élelemben. És jó volna, ha legalább el tudnánk jutni a gyülekezetbe, mert sírnak olyan szegények, akik nyomorognak, betegek, és nem tudjuk elvinni őket az istentiszteletre, mert nincs, amivel elszállítsuk őket. Ezért otthonukba megyünk, együtt imádkozunk velük, megerősítjük őket. Bizony megtörtént, hogy találtunk olyan nincstelent, akinek nem volt hol aludnia. Mi azt mondtuk, odaadjuk az ágyunkat és a földön, a puszta betonon aludtunk”.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.