Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.
Az udvar poros, s amikor a közeledő esőfelhőkre pillantok, Katona Györgyné Laska Hajnalka Borbála felsóhajt, s azt mondja, ha esik, befolyik a víz a szobába. Úgy nyüzsögnek körülötte a gyerekek, akár a méhek tavasszal a virágzó almafa lombján.
„Nagyon nehéz gyerekkorunk volt itt Nagyhalászban. Apukámék nehéz körülmények között éltek, sokat dolgozott a zsákgyárban, hogy meglegyen mindenünk. Úgy emlékszem, megadott mindent, ami erejéből tellett, de ez kevés volt, hiszen tizenegy gyereket nevelt, akár, mint most én. Amit keresett, az mind elment arra, amit megettünk egy-egy nap. Emellett kölcsönt is fel kellett venni, amit törleszteni kellett. Nyolc általános végeztem, és bár eleinte gondoltam arra, hogy továbbtanuljak, de aztán 1992 novemberében férjhez mentem. És azóta is együtt vagyunk, hiszen nagy lagzival mentem férjhez, nem úgy szöktünk el, mint más, hanem lakodalmat ültünk, miután a férjem apukámtól rendesen megkérte a kezemet.”
Aztán jöttek a gyerekek sorban, miután egyet még 1994-ben eltemettek: Krisztián, Antal, Enikő, György, Patrik, Kevin, Dóra, Alex, Noémi, Valentin és Lóra. És ahogyan az apja, a férje is dolgozik.
„Ide jár a férjem a szomszédba, a gyógynövényeshez. Ez időszaki munka, alkalmi, csak nyáron van, télen nincs. Tehát nyáron kell megkeresni a télire valót is. Nagyon sok kell a gyerekeknek ételre, ráadásul már van egy unokám is, és nagyon kevés pénz marad egy hónapra. De a férjemmel megoldom, hogy mindig van, mit adjak nekik. Ha iskolában vannak, akkor nem kell nekik annyi, mert ott kapnak ebédet, de nyáron minden sokkal nehezebb: ilyenkor mindenki itthon van reggeltől estig és megtöltik az egy szem főzőfülkét és az egy szobát.”
Körbenézek, az asszony követi a pillantásomat és szabadkozva folytatja:
„Most akarunk meszelni, festeni, mert már muszáj. Nagyon régi ez a vályogház, már a második világháborúban is itt állt, de akkor még istálló volt, aztán a tanács átvette. Fizetnem kellene érte, de nem teszem, mert a többiek sem fizetnek, nem is lenne miből. Kidobni innét úgy sem tudnak.”
A lányok közül Dóra a legidősebb, ő már 17 éves, rá panaszkodik édesanyja, mert nem jár rendesen iskolába, mint a kisebbek. Úgy néz ránk, mintha nem róla lenne szó, karjában egy kistestvérét tartja.
„Szoktunk olyasmiről beszélni, hogy mi kellene ahhoz, hogy megváltozzék ez a szegény világ. Pénz kéne sok, csak abból kevés van. Nagyobb házba kellene költözni, de nincs miből. Még szerencse, hogy a férjemnek van munkája, ráadásul helyben, nem kell bejárni Nyíregyházára. A gyerekek közül még tízen itthon vannak, egyikük megnősült, és van egy hét hónapos kisfiú unokám is. A nagyfiam szokott támogatni, alkalmi munkából él, és ha látja, hogy nincs a gyerekeknek kenyér, ő mindig ad. Mert ő nagyon jó gyerek. Van még egy másik, 18 éves fiam is, ő még velem van, neki még nincs munkája, de ő is nagyon jó gyerek. Amikor az apját hívják munkára, de néha ő is elmegy vele. Ha megváltozna az életünk, elmennénk innen, mert a környéken szinte állandó a veszekedés. Nagyon messze elmennénk, hogy még a környéket se lássuk, ha jutnék máshol lakáshoz.”
Katonáné 39, a férje 54 éves, a tévét leszámítva szórakozásra nincs lehetőségük, mert nem hagyhatják magukra a gyerekeket.
„Ha minden gondom eltűnne, vennék egy szép lakást, azt bebútoroznám, és mindent megadnék a gyerekeknek, amit csak lehet. Milyen jövőjük lesz? Azt én nem tudom, fogalmam nincsen. De szeretném, ha valami szakmát tanulnának”.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.