Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.

„Már két éve, hogy apám elment és nem tudunk róla semmit, talán meghalt már. De nem is bánom, hogy nem került elő, mert egy csöves, hajléktalan volt, egy senki. Én még Budapesten születtem, hét általános iskolai osztályt végeztem el a nagy szegénységben, mert nyolcan voltunk testvérek, s csak anyám tudta előteremteni az asztalra valót.”

Tóth Gizellának nem sok emléke maradt a fővárosról, csak a nyomorúság, aztán öt-hat éves lehetett, amikor Vilmányba költöztek és az iskoláit már a községben végezte el. Azt mondja, semmi esélye sem volt kilábalnia a szegénységből, mert a hét osztály elvégzése után azonnal be kellett állnia segíteni az édesanyja mellé, hiszen sok apró gyerek szaladgált körülöttük, s neki, mint idősebb testvérnek bőven jutott feladat a ház körül. Nem sokat beszél, nehéz kihúzni belőle a szót. Annyit azért nagy nehezen elárul, hogy rendőr szeretett volna lenni, mert valamiért az a hivatás megtetszett neki. Az elképzelés álom maradt és fogalma sincs róla, mit tartogat számára a jövendő. 

„Jobb életet szeretnék, de nincs semmi ötletem, hogy ezt miként érhetném el. Mert alapvetően segélyből élünk, többnyire csak a krumplira jut, vagy a legjobb napokon van farháttal rizseshús, néha dara a gyerekeknek. Most még egyedül élek, nincs saját családom. Nem is tervezek ilyesmit, meg hát minek…? Majd talán idővel, nem tudom.” 

Mint minden fiatalnak, álmai persze neki is vannak. Elutazni valahová, nyaralni. 

„Sok mindent szeretnék, de nincsen hozzá tehetségem. Az iskolában sem szerettem mást, egyedül a testnevelést, és szerettem focizni a fiúkkal. Legszívesebben még most is fociznék, ha lehetne, de többnyire a takarítással és a főzéssel elmegy az egész napom. Minden ilyesmi rám marad, ha anyám elmegy napszámba dolgozni a barackosba. Nehéz itt az élet, a környéken sokan vannak, akiknek még a villanyt is kikapcsolták. Csak a kiutat keresem, a menekülést egy jobb világba. Vissza nem jönni soha.”

Gizella felmutat a feje fölé, a villanyórára, úgy jelzi, hogy áramszolgáltatás már náluk sincs. Rájövök, miért vagyok kénytelen félhomályban írni. Aztán azt mondja, faggatózzak csak nyugodtan tovább, ő ráér. 

Semmilyen kérdés nem jut az eszembe.     

Búcsúzáskor az egyik kistestvérének még odaszól, hogy itt a bácsi, elvisz innen kocsival, s neked már jobb lesz. Aztán már csak a sóhajtását hallom.  

Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit.